Fennállásának 70. évét ünnepelte az Újvidéki Rádió, én 60 éves lettem. Ha otthon járok, mindig megállok az épület előtt és felnézek az ablakokra. Szeretettel gondolok Klemm Józsefre, aki most biztos kézzel igazgatja a rádiót, Sztranyanac Erikára, aki már nyugdíjba vonult, a kollégákra, a közös munkáinkra és velük folytatott jóízű beszélgetésekre.
A MI HOFINK
Hoffman Mária, a mi Hofink kis felfedezettje voltam.
Mária néni járta az iskolákat, kereste a csacsogó, szép hangú és szépen nyilatkozni tudó „alanyokat”. Rám talált. Egymásra találtunk. Szerettem neki mesélni és külön élveztem, amikor ez nem az iskolában, hanem már az Újvidéki Rádió épületében történt. Elvarázsolt a világ, amibe belecsöppentem. A nyüzsgés, a stúdiók, a technika… magával ragadott a Rádió illata.
Emlékszem, amikor egy bizonyos május 25-én a Titó elvtárs születésnapjára készült ifjúság napi rendezvényen a stadionban találkoztunk. „Hogy tetszett?”– kérdezte. „Én is részt vettem!”– vágtam rá büszkén. „Akkor megyünk a Rádióba és elmeséled”– mondta határozottan. Igen ám, de értesíteni kellett a nézőtérről kifelé araszoló szüleimet, édesanyám pedig mindenképp szép ruhába akart öltöztetni. Hja, ő is határozott egyéniség volt, így nem tudtam azonnal Hofi nénivel menni, de még csak értesíteni sem sikerült, hogy majd érkezek a stúdióba tisztára mosdatva, a szép ruhámban. Elvesztünk abban az óriási tömegben. Persze mi rohantunk otthonról rádióba, felkerestük Máriát. Megcsillant a szeme, hogy még sincs veszve az interjú. Leültünk felvételezni, de láttam, hogy csalódott, valamiért mérges; és én akkor megtanultam valamit. Hiába mondogatta: kezdjük úgy, mint amikor összefutottunk, hiába ismételtem meg a mondókámat, a hangulata már nem volt ugyanaz. A köztes idő, az ismétlés ártott az élmény átadásának.
Ez később, évtizedek múlva velem is előfordult. Szarvas Géza bűvész, zenebohóc, állatidomárral készültem hosszabb műsort felvenni. Előtte elmentem hozzájuk megbeszélésre – sajnos, magnó nélkül. Pedig annyi mindent mesélt és mutatott artista nejével, ami bizony örökre elveszett, mert a felvétel napján már szomorú volt a bohóc: kimúlt egyik cirkuszi számuk főszereplője, az óriáskígyó. Már a bűvészkellékek sem kerültek elő. Ekkor Hofi néni csalódott arca jutott eszembe. Ott, akkor örökre megtanultam és riporterként ezután szem előtt tartottam: Meg kell ragadni azonnal és elsőre a mondandót, azt visszük a hallgatók elé.
Hoffman Mária átadott a Dráma stúdiónak gyermekszínészként. Ez már heti feladat volt, de csak szüleim számára volt az: bevinni a Rádióba és megvárni. Nekem élmény, varázslat volt minden bent töltött perc. Ahogyan ott Ferenczi Jenci bácsi, Nagygellértné Kis Júlia színművésznő és Pubi bácsi foglalkozott velünk!
Ifisként tértem vissza a ’80-as években – már végzett, kész emberként, de évek múltán derült ki: sem a „Nagyöregek” és sokan a szerkesztők közül sem tudták, nem csupán hobbiból járok be tiszteletdíjasként, hisz francia–magyar szakon végeztem a Bölcsészettudományi Karon, ugyanott Jung Károlynál magyar nyelvi lektorátust szereztem és főállásban tanárként dolgozom a Karlócai Gimnáziumban meg két általános iskolában is.
HAJNALBAN IS CSILINGELŐ HANGON
Emlékezetes és kemény 12 év kezdete volt a visszatérés.
Sem felmenőm, sem egyebem nem volt a Deszkben, párttag sem voltam; a betanítás is elmaradt. Autodidakta módon tanultam és lassan haladtam felfelé a szamárlétrán. Egészen az állandó tiszteletdíjas munkatárs – riporter, műsorvezető, műsorszerkesztő és majdnem az első női humorista címig jutottam. Utóbb örülök, hogy megtanultam, amit csak lehetett: ellestem, hogyan kell felvételezni, vágni, szerkeszteni, zenét válogatni, blattolni… Szinte minden műsoron hallható voltam. Asztalom volt a Deszkben, a Gyermekrádióban és a Vidám műsor szerkesztőségében is. Anyagot vittem az Iskolarádióba Kaszás Károly úrnak. Ott szerettem elbeszélgetni az élet „történelmi” dolgairól Kovács József bácsival. Szívesen adtam le kulturális cikkeket, fordításokat és élő felvételeket az Irodalmi műsorba, fordításokat Szilágyi Károlynak, vagy érdekességeket a Tereferébe Takács Magdának. Élvezettel vezettem a 3 órás Tarka reggeli műsort, az 5 órás Éjszakai műsort. Nem mindig volt könnyű hajnali 3-kor kelni és 4 órára jókedvűen érkezni a Rádióba; a hallgatókhoz viszont hajnali 5-kor is csilingelő hangon illett szólni. Sokszor néztem körül a 2-es buszon: Vajon kit szállít a morcos sofőr az első járaton? Utazott még 2-3 borvirágos orrú melós, 1-2 megviselt, fáradt takarítónő és 1-2 feslett külsejű éjszakai pillangó; na és ha szerencsém volt, akkor Kolliger Károly bemondó, vagy a szintén 2-esen ingázó Németh Ferenc kollégám. Kint rendszerint sötét volt még, a város kihaltnak tetszett, a sápadt hold még harcolt a felkelő nap bágyadt sugaraival, de bent minden élt és mozgott: Vártak a telexen érkezett hírek, ezeket fordítottam, lektoráltattam, majd a ropogósan friss hírekkel, az előre elkészített palacsinta méretű mágneses szalagokkal, írott anyagokkal gyalog mentünk le a stúdióba. Meneteltünk és köszöntgettük a többi szerkesztőség buzgó munkatársait, anyaggal ugyanis tilos volt liftbe szállni! Elég volt rettegnünk a technika ördögétől! A hír, a felvételek és a műsorvezető-szerkesztő nem ragadhatott be két emelet között. A technikusokkal és a bemondókkal mindig jó hangulatot teremtettünk. Sokat nevettünk, vicceltünk, és volt, hogy táncra is perdültünk. Kár, hogy mindez nem látszott a műsorokban, de biztos vagyok benne, hogy jó hangulatunk az éteren keresztül átáradt a Vajdaság szerte az ébredező hallgatókra. Emlékszem, hogyan emelkedett az adrenalin szintje, amikor kigyulladt az élő adást jelző piros lámpa, amikor körülöttünk megszűnt létezni a világ. Csak az erős összpontosítás fűtötte a süket szobában tartózkodókat, egyetlen kapcsolat a külvilággal a technikus volt.
ÉLŐ MŰSOR ÉS CUKROS VÍZ
Előfordult, hogy izgultam.
Valamiért eszembe jutott, hogy mi történne, ha nem csak köhintenem kellene, hanem mondjuk, rám tör a csuklás, vagy, Isten ments, egy emésztési probléma. Nem kellett volna gondolni rá, mert éppen hosszabb szöveget olvastam élőben Vékás János (Időgép úr) műsorában, amikor éreztem, be fog remegni, el fog csuklani a hangom. Hogy ezt megelőzzem, át kellene adnom egy bekezdésnyi szöveget Németh Ferinek. Jeleztem neki és átcsúsztattam az írást, majd visszavettem tőle, és így úgymond improvizatív párbeszéd formájában folytatódott a Reggeli műsor. Mit mondjak, János utána idegesen sétált le s fel, közben morgott. Attól tartott baj lesz belőle, majd megkapjuk, hogy olasz műsorvezetési stílusban hárman harcolunk a mikrofonért… Igen, az akkori műsorpolitika szigorú volt, a „Nagy Rádió” = Pesti Rádió stílusában történt, ez a párbeszédesdi akkor még nálunk nem volt divat!
Egy másik alkalommal a bosnyák technikus szúrt ki velem, persze nem szándékosan. A lektorált szöveget néztem éppen át (ezen néha nem volt könnyű eligazodni), amikor vízzel kínált. Örömmel elfogadtam, de nem tudtam, hogy ő reggelente langyos cukros vizet fogyaszt. Naná hogy nekem is ilyet hozott! Gyanútlanul lehúztam. Jött a piros lámpa, a jelzés: Élő műsor. Mit mondjak, végig tűkön ültem és mondhatom: én még életemben nem vártam úgy a műsor végét, mint azon a hascsikorgós reggelen!
Emlékezetes műsoraim között tartom számon pl. a Rimbaud és Verlaine munkásságáról és kapcsolatáról szóló több órás műsoromat.
Az eredeti anyag valójában a Tribünre készült, Muhi Béla felkérésére. Ott a tanítványaim lettek volna a segítőim szavalni, gitározni és énekelni. Az előadás valamiért elmaradt, de az anyagot átdolgoztam és Vígh Erika – Hám Tibor párossal felvettük 1991. november 10-re, Rimbaud halálának 100 éves évfordulójára. Óriási munka volt. Segítségül Bakota Árpád színművész urat kértem fel a drámáról, ő lett Rimbaud magyar hangja. Élvezetes együttműködés volt. „Profi munka, ami elment volna a Nagyrádióban is” – hallottam utóbb. Én azon a hajnalon, a műsor után már száguldottam Párizs felé. A tengermélyen tisztelt „Nagyöregektől” viszont jól esett a méltatás, még ha utólag jött is.
KISKORÚ NEM MEHET HÁBORÚBA
Emlékezetes a Meddig gyermek a gyermek c. műsorom is.
Előzménye: 1988 júliusában Futakon egy Nemzetközi Gyermekfesztivált tartottak. Bada Johanna főnökasszony, Ábrahám Edit és jómagam magnókkal, szalagok tömkelegével felszerelkezve az én jó öreg kis kocsimmal terepre vonultunk. 2-3 napig gyűjtöttünk a világtól és hírektől teljesen elzárva. Éjt nappallá téve dolgoztunk, majd elégedetten, a több hétre elegendő anyagmennyiséggel elindultunk vissza Újvidékre. Természetesen első utunk nem haza, á nem, a Rádióba vitt – volna bennünket. Ellenben a központba érkezve nagy felfordulást tapasztaltunk. Minden felé rendőrök, feldühödött, üvöltő embertömeg hömpölygött. Semmit sem értettünk, de sejtelmes szorongató félelem lett úrrá rajtunk. Akkor (még) nem a kocsit, vagy az életünket féltettük, hanem a nyersanyagot. A kincseket, amit a hallgatóknak hoztunk. Nem tudtuk megközelíteni a Rádió épületét, hiszen az a Báni Palotával szemben van, és ott már javában zajlott a milosevicsi hatalom bérencei szervezésében a „joghurtforradalom”. Lebénultunk. Csak az lebegett a szemünk előtt, nekünk be kell jutnunk a Rádió épületébe! Még akkor sem tudtuk felfogni, mi történik, és mintha a kiküldetés előtt sem éreztük volna, mi van készülőben. Pedig Bada Johanna nagyon jártas volt a belpolitikában.
Folyamodványa: sok 16 évesnek kellett bevonulnia, úgymond, katonai kiképzésre. Sok tapasztalatlan 16 éves a frontra került élesbe, sok 16 évest siratott az édesanyja. Ekkor Janka azt mondta: „Ezt nem lehet tovább tűrni! Ezt meg kell állítani! Éva, te beszélsz idegen nyelveket, menj el a legmagasabb fórumokig, beszélj az ENSZ-szel, ha kell, mondják ki, hogy kiskorú nem mehet háborúba!” És én mentem, telefonáltam, bebocsátásért könyörögtem a legmagasabb fórumoknál, mígnem kimondták! A gyermek 18 éves koráig gyermek! Az irat mehetett a hivatalokba, én pedig elkészültem a műsorral. Zenei aláfestésként az Omega együttes: Ballada a fegyverkovács fiáról c. dalát választottam. Reméltük, hogy célt érünk, és a kamasz fiúk maradnak. Reméltem, hogy sok édesanya örül majd, hogy nem koporsóban kapja vissza fiát. Mindeközben az én édesanyám meg értem remegett.
ELÁJULT A KECSKE
Emlékezetes maradt számomra több, és vidámabb gyermekműsor is. Pl. amikor a Csoór művészházaspár lányát, Ágit faggattam erről-arról, akkor elhangzott egy mondat: „… és akkor apu megfogta a kecske grabancát és kivágta a konyhából. Az meg elájult!” Na, itt olyan kerek hahotába csaptunk mindannyian, amolyan belűről fakadó, egészséges nevetésbe, ami megismételhetetlen, és mind a mai napig a fülemben cseng. Csak az alázatos kis külsős munkatárs félelmei, magára utaltsága, a műsorpolitika és annak szorító keretei tették, hogy én ezt a mindenkit magával ragadónak ígérkező hahotát kivágtam. Sajnos. Ma is bánom, amiért nem vállaltam fel, hogy megtartom és percekre beadom műsorba. „Az meg elájult!”– hangzott el, én meg folytattam a következő kérdéssel, a következő válasszal… amire én sem emlékszem, de a rádióhallgatók sem hallották, mert – mint ez is utóbb – kiderült: azon a reggelen 5 perccel 7 óra előtt szinte minden hallgatónk percekig nevetett. Új feladatot kaptam az újonnan kinevezett főnökasszonytól: „Éva vissza kell menned és egy jó kis anyagot hozni arról: „Hogyan ájul el a kecske a konyhaajtó előtt?” Ezt már Dudás Anikó kérte, mert egy héttel azelőtt vonult nyugállományba Bada Johanna, utódja Gellért Rózsa pedig a kinevezését követő napon Magyarországra költözött. Ahogyan sokan mások is, távoztak a munkatársak egymás után.
A Rádió szórakoztatott, tájékoztatott, nevelt és védelmezett, a hallgatókat, de talán bennünket is.
Én nem mozogtam otthonosan a politikai életben. Hiába küldött ki Schreck Tibor a közgyűlésre, hogy „Hozzál 3 percet”. Ott ültem 3 óra hosszat, miközben a képviselők felszólaltak, kijelentettek, kérdeztek, felterjesztettek, újratárgyaltak, replikáztak. Bőszen jegyzeteltem, de indulnom kellett vissza a Deszkbe, hogy leadjam a 3 percet a fél 8-as Esti Híradóba, miközben nem született döntés, azt pedig nagyon-nagyon lassan szótagolva is csupán fél perc bemondani: „Az ülés még tart, a képviselő-testület döntését később közöljük.”
@kc = ÖRÖK TISZTELETDÍJAS
A Rádióban töltött 12 év alatt előfordult, hogy külföldi munkát vállaltam. Elhagytam az országot egy-egy jó szerződés miatt. Sajnos, az iskolában fizetetlen szabadság helyett felmondtam, amikor 1 évre Afrikába vonultam, így nem volt hova visszatérni főállásba. A Rádióba viszont akkor is szorgalmasan bejártam. Szerettem és úgy is mondhatnám: hűséges maradtam hozzá. Jó lett volna állományba kerülni, viszont a napnál is világosabb volt, a belpolitika nem az én asztalom, a sport pedig a másik olyan terület, amihez nem értek. Pedig ide kellett az ember, erre akartak orientálni. Pályáztattak. A felvételin feladatként Tolnai Ottóval kellett interjút készítenem. Örültem, ez az én világom, az irodalom, a művészet. Az interjú úgy zárult, hogy Ottó megkért, szóljak a szerkesztőnek: Tegyék el a szalagot, mert kérdéseimre olyan dolgokat is elmondott, amit másnak még sohasem. Nem tudom, mi lett a szalag sorsa, de engem akkor nem alkalmaztak főállásban, politikus és sportos hiányzott, állítólag. Az anyagaim igen, én nem kellettem. A munkámra számítottak továbbra is, tiszteletdíjért, amit magamnak írtam ki, de támogatás meg tanács híján igen szerényen és nagyon szűken mértem. A honorárium, amit kaptam, azt nem lehetett jövedelemnek nevezni, vagy megélhetésnek tekinteni. Én azért cipeltem tovább szorgalmasan a tonnás súlyú Nagrát, (erre emlékeztetnek évek óta a vállamban jelentkező kibírhatatlan fájdalmak), vagy a mázsás súlyú Uhert mindaddig, amíg egy Franciaországi utam során nem vettem magamnak „szerszámot”: egy kis felvételező magnót! Mire átvettek volna állandó állományba a 80-as évek vége felé Jakobsz István, Balázs Pál és az akkori vezetőség már hiába harcolt értem, létszámstop és a műsoridő csökkentése veszélyeztették a magyar szerkesztőséget. Ekkor már Belgrád döntött. Kellettem volna, de már nem lehetett, állítólag. Pedig most, közel a nyugdíjas évekhez nagyon hiányzik ám a szolgálati idő. Közben tovább fogytunk, egyre kevesebb ember feladata volt kitölteni a 24 órás műsoridőt. A munkatársak nyugdíjba vonultak, meghaltak, kivándoroltak, vagy simán leléptek.
Egy Reggeli műsorban Sándorov Péterrel ügyeltem. Szerettem komoly, férfiasan bársonyos hangját. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára ülök vele egy stúdióban. Nem zavart, hogy kissé rátartinak mondták, jól kijöttünk a Deszkben is, és a Dominóban, a magyar értelmiségiek gyülekezőhelyén is. A műsor után azt mondta: „Új műsorpolitika, kötelező ügyelet a hajnali, az éjszakai műsoron, mit várnak ezek tőlem? Á, ne gondolják, hogy átmegyek száguldó ripcsibe!” Hallgattam. A rákövetkező héten a BBC-ből küldött tudósítást, a lap alján pedig ezt állt: „Ezennel felmondok.” Ekkor sem szóltam semmit.
A KEDVES HANG
Miután egyre kevesebben maradtunk, egyre több munka hárult ránk. Saját műsoraim mellé teljes terjedelmében átvettem Ábrahám Edit műsoridejét, távollétét hónapokig palástoltuk, talán ezért is, meg szerénységből sokszor nem mondtam be a nevemet a műsor kezdetén, sajnos. Csak úgy névtelenül kiküldtem az éterben a hangomat, amit a kollégák többsége csak a „Kedves hangnak” nevezett. Ugyanis a vajdasági kisiskolások sokszor úgy telefonáltak be: „Csókolom, azzal a kedves hangú nénivel szeretnék beszélni, megvan a megfejtés!” – mert játszottam velük. Megtaláltam a csacska kis mesélőket, játékos gyermekeket, mint engem anno a drága jó, rekedt hangú Hofi néni.
Emlékezetes volt számomra, amikor 1983-ban a Luxemburgban rendezett Eurovízió dalfesztivált Corinne Hermès nyerte meg a „Si la vie est cadeau – Ha az élet ajándék” c. dalával. A műsor után, késő éjjel csengett otthon a vezetékes telefon. Varga Géza, a vidámfiú hívott. Akkor már csábított a kabaré műfaja felé, tehát munkatársak és szomszédok voltunk, és eléggé megszállottak mindketten. „Hallottad a győztes dalt?” – kérdezte. „Persze.” – mondtam. „Akkor gyere át, felvettem, lefordítod nekem, én átdolgozom, reggel visszük be (a Rádióba, az M Stúdióba), beszélünk a zenei szerkesztővel, hangszerelik és Kovács Kati (a mi vajdasági Kovács Katink) felénekeli.” Mondom, eléggé őrültek voltunk mindketten. Én átmentem, a győztes dal pedig egy héten belül magyarul forgott a rádióban.
És nem ez volt az egyetlen átvirrasztott éjszaka, mert (számomra) emlékezetes műsor volt még számtalan! Remélem, a hallgatók is így érezték. Szerettem az újítást, és már amennyire gúzsba kötött kézzel lehetett, amennyi illett és belefért, annyit el is követtem. Éjjel külföldi adókat hallgattam, hajnalban pedig még a telex előtt hoztam a hírt. Néha jól jött ez a felkészüléshez, mert ugye Simone de Beauvoir francia írónő 1986. április 14-i halálhírét meg kellett várni hivatalosan Párizsból, de 15-én délelőtt én már készen voltam a róla írt műsorral, úgy véltem: A gyors hír a jó hír. Túlbuzgónak tartottak volna érte? Mint ahogyan túlzásnak tartották a külföldön vásárolt divatos öltözékemet, a kiegészítő kalap, magas sarkú cipő és csipke kesztyűmet, a komplett sminket és frizurát, amivel a nap 24 órájának bármely percében megjelentem és lehetett fintorogni Szajkó Margit asszony asztalánál, miszerint „Már megint párizsi parfümfelhő illata lengi be a szerkesztőséget”.
EJNYE-BEJNYE
Kaptam hideget-meleget, szokták mondani. 2+2+1 kritikára, ejnye-bejnyére emlékszem és néhány, többször a hátam mögött elhangzott dicséretre. Remélem, mindezek az épülésemre szolgáltak.
Miből lesz az ejnye-bejnye a szerkesztőségben?
Francia balett est volt a Szerb Nemzeti Színházban, persze ott ültem az első sorokban. A szünetben jutott eszembe: Miért nem intézkedtem, hogy a koreográfustól interjút kérjek?!? Gondoltam, nincs veszítenivalóm, megkeresem. Mosolyogva fogadott, látszik, hogy nem sokan környékezték meg a Jugoszlávia turnén, viszont jólesett neki a felkérés. Igen ám, de még hátravolt a dolog technikai része, hiszen nem engedélyeztettem és írattam ki a tonnás súlyú Nagrát, nem töröltem magamnak hosszabb szalagot, mindezt ad-hoc éjjel elintézni, akkoriban, ajjaj! Szinte reménytelennek tűnt, de tennem kellett valamit. Előadás után várt az alanyom, ráadásul milyen alany! Betelefonáltam az ügyeletre, és szerencsémre éppen olyan kollegát fogtam ki, aki maga is alázatos őrült volt, jólelkű és szenvedélyes rádiós, a fiatalok és öregek közti biztos pozícióval. Olajos Mihály (vagy más néven mindenhezértő Miska) percek alatt intézkedett, sőt, eljött a színházba az éjjel kellős közepén, leült mellém, majd eljátszotta a technikusomat, mondván: „Éva, neked egy francia koreográfussal elegánsan illik beszélgetni, másra ne figyelj, csak legyél jó.” Nem volt időm hálálkodni, mert indult a felvétel, majd éjjel a fordítás, hajnalban a cutterban a vágás, az utómunkák és reggel a szerkesztő asztalán landolt nemcsak egy rövid tájékoztató hír, hanem egy komplett anyag, amit élőben csupán pár órája láthatott a közönség. Én hazamentem rövid pihenőre, mielőtt nekiláttam volna felkészülni a délutáni rendszeres hajtásra, de előtte egy papírlapon jeleztem, hogy zenei aláfestésként a műsorhoz a Kék rapszódiát képzelem el. A 10 órai kulturális műsor biztosan lejátszotta, én átaludtam az adást. Délután Papp Imre bácsi maga mellé ültetett. Ritka alkalom volt, mert nem voltam a pártfogolt ifi csoportjában, de szerettük és tiszteltük egymást. „Mit csináltál te lány?” – kérdezte. Mellbe vágott a kérdés, mert nem értettem, mire céloz. Annyi műsornak dolgoztam, élő adásban voltam, elképzelhető, hogy fáradtan bakiztam, mellényúltam egy témának? A „Nagyöregek” éberen hallgatták a műsor minden másodpercét. Pörögtek a gondolatok, de nem tudtam, hol „csesztem” szúrtam el. Elmondta. Imre bácsi délelőtt parázs vitára lépett be a Deszkbe. „Ki a fene az a Kelemen Éva, hogy nem a zenei válogatással adja le a szerkesztőnek az anyagot, stb.” Ja, ez lett volna, értem. „Tudod Évám, Ica nénédet nem lehet azzal megsérteni, hogy utasítod”. Nem volt kinek megmagyarázni, hogy nem utasításnak szántam, csak rábíztam a választást, hiszen a műsora időbeni felépítését nem ismertem, hiszen nekem utolsó pillanatban jött az ötlet, neki viszont egy aktuális, ritka anyag. Arról nem is szólva, hogy már hulla voltam, ami persze senkit sem érdekel, tudom, de már nem emlékszem arra, hogy ez vajon nem akkortájt történt-e, amikor megvonták tőlünk a jogot, hogy önállóan válogassunk a lemeztárban.
LEKEVERTÉK ERIKÁT
Mert egy őrült baki miatt megvonták. Történt ugyanis, hogy lelkes kis bedolgozónk, Gyapjas Márta megkapta a vasárnap délutáni műsoridőben a Szív küldi kívánságműsort. Szívvel lélekkel csinálta, küldte a dalokat, de egy fülledt augusztusi délután, Erika napján gondolt egyet, és köszöntötte a névnaposokat. Mária napon könnyű lett volna dalt találnia, de Erikákról nem igazán szóltak slágerek. Sokáig kutatott szegény, mire talált egy Erikát, éspedig a Wermachtot. (A mai fiatalok el sem tudják képzelni, mennyire nem volt egyszerű akkoriban információt gyűjteni, kutatáshoz nekünk még nem volt kéznél a Wiki és a Google.) Családom persze otthon hallgatta a rádiót. Elindult a német katonadallam, édesapám pedig halálsápadtan hebegni kezdett, majd elvörösödött, de mire kinyögte: Mit csinál ez a Mártika? – már le is keverték Erikát. Igen, gyorsan jött fentről a telefonhívás a stúdióba, olyan hívás, amitől mindenki tartott. Mondjuk nem értem, miért nem volt ráírva a lemezre, hogy csak történészek, dokumentumműsor-készítők használhatják, mert a magyar számok között keresgélve bizony akadt olyan lemez, amit akkoriban tilos volt adásba vinnünk. Mártika azután nem mehetett élő műsorba, mi pedig nem válogathattunk többé önállóan zenét.
A Vidámfiúknál a szerkesztőségben mindig jól éreztem magam. Ott kitűnő volt a hangulat.
Mégis egy olyan emléket idéznék, amikor szomorúan ültünk bent Horváth Kátai Györggyel. Varga Géza már nyugdíjba vonult, a szakma pedig éppen Pintér Lajos halálhírét gyászolta. Nekünk viszont szombat estére Vidámműsorral kellett készülnünk. Gyurka szemben ült velem, maga elé nézett, én Géza asztala felé pislogtam, talán mert tőle vártam az ihletet. És ekkor megmozdult valami, na, nem a múzsa, á nem. A szék meg a padló mozgott alattunk. Összenéztünk Gyurkával, de amikor erőteljesebben is megismétlődött a rezgés, automatikusan a lámpára néztem, ami kilengett, mint egy inga. Tanácstalanul felálltunk, mert rajtunk kívül senki nem tartózkodott a negyediken, ugyanis lift csak a harmadik emeletig vitt. Nem hallottunk sikoltozást, kiabálást a folyosóról, hát visszaültünk a helyünkre. A második rezgéskor azok az óriási mechanikus írógépek elindultak csúszni az asztalon, magukkal vitték a kéziratokat, kávécsészéket. Felugrottunk, de továbbra is tanácstalanok voltunk. Földrengés, állapítottuk meg. Azt hiszem megfogtuk egymás kezét, úgy álltunk a folyosón egy darabig, de az is lehet, hogy kapaszkodóként csak az emlékeimben él ez a kép. Miután minden elcsendesült, mi összeszedtük a kéziratokat a földről és visszaültünk a helyünkre. Percekig síri csend és közöny uralta a szobát. Majd Gyurka megszólalt: „Ismétlünk Évike, szombaton ismétlés lesz. Menjünk!”ELZÁRTAM A CSAPOT
Akkor is igyekeztem Rádió-közelben maradni, amikor külföldön éltem vagy dolgoztam. Anyagot gyűjtöttem és tudósítottam Afrikából, Párizsból, vagy egyszerűen hazatérésemkor a kollégáim vendége voltam. A Szarajevói Olimpián 5 napot töltöttem, még tartott a sportesemény, amikor a hazaérkezésem másnapján Németh Ferencnek meséltem, de annyit és olyan lelkesen, hogy összetette két kezét: álljak le, mert nem fér a műsoridőbe. Grajlach Emmához Isztambulból érkeztem az Éjszakai műsorba. Nem üres kézzel jöttem ám! Közép- és Nyugat-európai beutaztatási Managerként a cégemtől ajándékot hoztam egy rádióhallgatónak. Bosznainé Bába Lúcia a másnap délelőtti idegenforgalmi műsorában a Rádió történetében először külföldi utazást sorsolhatott ki, és történt mindez akkor, amikor a hallgatók legfeljebb egy könyvet, vagy hanglemezt nyerhettek. Bizonyos Julianna Nagybecskerekről 5 napos Isztambuli utat kapott ajándékba.
Egy reggel kimerülten estem be a szerkesztőségbe. A pofozós írógép mellé előkerültek a fehér lapok, a kék indigó, a feketekávé, és mielőtt leütöttem az első betűt, rágyújtottam. Így kezdtem írni. Szinte mindenki dohányzott bent, mondjuk Popeye bácsi, Vébel Lajos ő pipált. Szerettem a pipája illatát. Sokszor sűrű füstön át láttam Kakaskát, talán Liska Blankának gépelt, Klára lektort, talán éppen Tóth Lívia anyagán dolgozott. Én pedig gépeltem a bevezető szövegeket, amiket egy idő után olyan szintre fejlesztettem, hogy sokszor megdicsérték. (Utóbb a Kecskeméti TV-ben rövid „karrierem” során készült néhány műsorom, ezekhez a szerkesztőnek nem kellett felkonfot írni, a megírt bevezetőmet használták hozzá.) De visszakanyarodva ahhoz a fáradt, füstös reggelhez: akkor ott meghallottam egy mondatot: „Akármikor bekapcsolom a rádiót Kelemen Évát hallom. Már a csapból is Kelemen Éva folyik.” Csak ültem a gép előtt, bénán mosolyogtam, percekig nem hallottam az írógépek kopogását, egyáltalán semmit sem hallottam. És ekkor engedtem a csábításnak, a sok unszolásnak, miszerint nyelvtudásom és rátermettségem révén nekem külföldön rózsák teremnek majd. Eloltottam a Deszkben elszívott utolsó cigit és elzártam a csapot.
Szolgálati időt és jövedelmet nem kaptam, de tapasztalatot és gyönyörű emlékeket igen. Nem pénzért, lelkesedésből csináltam. Nem tudom, miért éreztem magaménak. Lehet, hogy bennem nagyobb nyomot hagyott a Rádió, mint én a Nagy öregekben, de az eufórikus állapot az emlékeke hatására újra hatalmába kerít. Ezért Isten éltessen Újvidéki Rádió. Örömmel tölt el, hogy anyanyelvemen sugárzol. Mert „Az (…) emberi örömet csak elújságolva, szeretetsugározva, megosztva valakivel, úgy lehet érezni”. (Határ Győző)
(Kelt: Kecskemét, 2019. október 25. és november 29.)
