Magyarkanizsa Község Pedagógus Egyesülete a novemberi pedagógusnap alkalmából életműdíjjal tüntette ki Rózsa Szilviát, aki huszonöt éven át volt a helyi Gyöngyszemeink Gyermekintézmény óvónője. Egy súlyos betegség következtében kellett félbeszakítania szeretett munkáját, a több évtized alatt számos generációt nevelt ki a szárnyai alatt.
– Miért választotta a pedagógusi szakmát?
– Mindig is szerettem a kisgyerekeket, és úgy gondoltam, hogy a legjobb módja, hogy kamatoztassam ezt a szeretetet és egyben kíváncsiságot is a gyerekek iránt, azaz, ha óvodapedagógusként dolgozhatok velük. Nem csalódtam, mert nagyon szép szakma, és sok mindent ki lehet hozni a gyerekekből az aktivitások során.
– Mi a meglátása, mennyit változtak a gyerekek ez alatt a huszonöt év alatt, amíg óvónőként dolgozott?
– Amikor belekerültem a szakmába, akkor a gyerekek szófogadóbbak voltak. Manapság talán egy kicsivel elevenebbek. A szülők is nyugodtabbak voltak abban az időben, többet tudtak foglalkozni a gyerekekkel, valamint szigorúbbak is voltak, tudtak nemet mondani, rá tudtak szólni a gyerekekre, hogy mit szabad és mit nem szabad, hogy mi a jó és mi a rossz. Azt is észrevettem, hogy a falusi és a városi gyerekek között is vannak eltérések. A faluban élő gyerekek nyugodtabb természetűek és szórahajlóbbak.
– Nagyon sok generációval volt kapcsolata. Van olyan korosztály, olyan csoport, amelyre a mai napig szívesen emlékszik vissza?
– Van két korosztály, hároméves koruktól hétéves korukig vezettem őket, és nagyon megszerettem, sok mindenről lehetett velük beszélgetni, játszottunk, kézimunkáztunk. Élmény volt velük sétálni és nézni, hogyan fedezik fel a világot. Az egyik csoport közülük például nagyon szerette a szólásokat, közmondásokat, csendesen figyelték, amikor felolvastam nekik a zöld fedelű könyvecskéből. Az ilyen apró dolgok – mint az, hogy körbe ültek engem és figyeltek – miatt szerettem ezt a munkát.
– A gyerekek abban a korban a legfogékonyabbak, amikor az óvodába kerülnek, de talán a legcsintalanabbak is. Hogyan tudja ezt kezelni egy óvónő, milyen módszereket kellett bevetnie?
– A titok talán az, hogy játékosan kell előadni a szabályokat, azt, hogy mi a helyes, mert akkor érdekli őket igazán, és az a legfontosabb, hogy meg kell bízniuk az emberben, tudniuk kell, hogy a pedagógus meghallgatja őket. Meg kell engedni nekik, hogy megismerjenek minket, mert akkor kialakul egy igazi bizalmi kapcsolat az óvónő és a gyerek között.
– Mit csinálhat egy óvodapedagógus azzal a gyerekkel, aki kimagaslóan eleven?
– Általában minden generációban van ilyen. Büntetni nem szabad, de valamit mindig ki kellett találni, hogy megnyugodjon. Az én módszerem az volt, hogy volt egy „pihenőszék”, amire akkor kellett ráülni, amikor valaki nem akart szófogadó lenni, és ott ki kellett pihennie a fáradalmakat, amik a rosszalkodás közben érték. Tudták a gyerekek, hogy ez nem büntetőszék, hanem pihenőszék.
– Ön nemcsak a saját csoportjával foglalkozott, hanem a kolléganői csoportjaival, a Bóbita bábcsoporttal a környékbeli óvodásokat is szórakoztatták. Merre jutott el ez a bábcsoport?
– 2010-ben létrejött a Bóbita bábcsoport, sokáig a vezetője is voltam. Hatan voltunk óvónők, valamint az egészségügyi nővér és az óvoda pszichológusa is a csapat tagja volt. Kellemes délutánokat töltöttünk el együtt a felkészülések során. Az előadásokkal Magyarkanizsa község óvodáiba jártunk el, ahol boldog pillanatokat éltünk meg. Évente részt vettünk a bábtalálkozón Zentán, ami a tapasztalatcsere szempontjából volt fontos. Lehetőségünk volt még a csoporttal eljutni a szlovákiai Szencre is, ahol egy gyönyörű kis színpadon az ottani magyar óvodásoknak és szüleiknek adtuk elő a bábelőadásokat.
– A huszonöt év sok mindent adott, nemrég életműdíjban is részesült. Hogyan élte meg ezt az elismerést?
– Egy súlyos betegség következtében nem dolgozhatok többet, de mindig is szeretettel fogok visszaemlékezni a pedagógusként eltöltött évekre. Mindenképp hatalmas elismerésként élem meg ezt a díjat. Az igazi elismerés azonban nekem az marad, amikor a gyerekek mosollyal az arcukon léptek be az óvodába, és várták, hogy velem együtt fedezzék fel a világot.
