2024. március 29., péntek

Erdősávba húzódtak a migránsok

Kevesebbet látni közülük Magyarkanizsa község utcáin

Délben indultunk útnak kollégáimmal, hogy tüzetesebben górcső alá vegyük a magyarkanizsai és a horgosi migránshelyzetet.

Szinte nagyítóval kellett őket keresni. Egy téblábolt a magyarkanizsai buszállomásnál, majd nagy nehezen összefutottunk még hárommal. Az egyik elcsigázottan leült egy padra és hozzám hasonlóan gyér angol nyelvtudással elmondta, hogy Szíriából jött és a Zomborba tartó buszt várja. Először is Szabadka felé veszi az irányt, várják a barátai, de végleges célja, hogy eljusson Németországba.

Mélyen az erdőben 20–40 személy húzta meg magát, akiket kétnaponta kizavar a rendőrség, de visszamennek (Jenei Klementina felvétele)

Mélyen az erdőben 20–40 személy húzta meg magát, akiket kétnaponta kizavar a rendőrség, de visszamennek (Jenei Klementina felvétele)

Jól öltözött, tiszta a ruházata, csakúgy mint a másik háromnak, akik hozzá csapódnak, és együtt várják tovább a buszt. Tegnap délben ennyit láttunk. Egyelőre. Lackó Róbert, a válságstáb elnöke az elmúlt napokról és a jelen helyzetről lapunknak adott nyilatkozatában elmondta, hogy jelenleg a központ üres Magyarkanizsán, de ez nem azt jelenti, hogy ne lennének migránsok a községben.

– Az erdősávunk a Tisza mentén be van lakva, ez főleg a füstből látszik, hiszen tüzelnek. Mélyen az erdő közepében vannak most, 20–40 személy. Őket a rendőrség naponta vagy kétnaponta kizavarja az erdőből, de visszamennek, nem tudnak hová húzódni. Egyedül a vasútállomás maradt még, mint látogatott, éjszakázásra való hely számukra, de pár napon belül az is le lesz zárva, hiszen a Szerbiai Vasutak ebben a pillanatban készíti azokat a rácsokat, amivel lezárják az épületeket. Ezzel majd egy-két elhagyatott házra korlátozódik az a szám, ahova behurcolkodnak, és bízom abban, hogy a csökkenő létszám azt eredményezi, hogy ezek a házak is üresen maradnak majd egy idő után. A rendőrség munkáját is meg kell dicsérni, bár még mindig nem elég a rendőri jelenlét. Az elmúlt napokban nem voltak nagyobb problémák, de apróbb incidensek előfordultak. A Facebookon működő MigransInfoMagyarkanizsa oldalon olvassuk a lakosok írását, hogy távoztak fizetés nélkül boltokból, próbáltak üres házakba behatolni. Ezekre az információkra mindig reagálunk, jelentjük a rendőrségnek – mondta Lackó Róbert. Szerinte az időjárás keménysége is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy most gyérebb a migránsok mozgása, és kevesebben érkeznek Magyarkanizsára is, továbbá a Tiszán való átkelést is ez nehezíti. Ahogy fogalmazott, érthetetlen, hogy azok, akik itt vannak, nagyjából 150 ember, hogy tudnak ebben a hidegben a vékony sátrakban, néhol gyerekekkel együtt megmaradni.

Sokszor a vasútállomáson éjszakáznak (Jenei Klementina felvétele)

Sokszor a vasútállomáson éjszakáznak (Jenei Klementina felvétele)

Az emberek nagy többsége azonban fél. Nikolić Melinda például kifejtette, hogy bizony félelemmel tölti el a migránsok jelenléte.

– Nem vagyok velük kibékülve. Ki ne félne tőlük? Tartok attól, nehogy megtámadjanak, mert sose lehet tudni. Én már délután pont miattuk nem is jövök ki. Maga szerint itt biztonságos? Mert szerintem nem. A feljebbvalóknak kellene intézkedniük, mindenki fél, bezárkózik, és azt nem tartom helyesnek, hogy saját városunkban félnünk kelljen. Észrevettem, hogy a bankautomatánál is figyelnek. Nem vagyunk biztonságban – mondta a középkorú nő.

Ám vannak olyanok is, akik másképp tekintenek a migránsokra. Radulov Zsolt, a helyi, egyetlen busztársaság igazgatója nem a félelmet helyezi előtérbe.

– A magyarkanizsai községen belül nem igazán veszik igénybe a szolgáltatásainkat. Leginkább Belgrádból utaznak a buszainkkal, de nemcsak velünk, hanem a Lastával is. Gyála felé utaznak aztán leginkább tovább, de hacsak lehet, elkerüljük a szállításukat, mivel mi a diákokat utaztatjuk elsősorban. Sajnálom őket, mert nekünk is ha menekülnünk kellene innen, gyalog, pár ezer kilométert, az nem lehet egyszerű, biztos nem jókedvükből teszik meg ezt a nagy utat. Félelem nincs bennem, úgy vagyok vele, ha én nem bántom őket, ők sem bántanak engem. Emberként tekintek rájuk, akik között lehetnek ilyenek is, olyanok is, mint bárhol máshol – fejtette ki Radulov Zsolt.

Bödő Gábor elsősorban mint két kisgyermekes édesapa szemléli a kialakult helyzetet.

A Tisza-parti sávban rendszeresen felszámolják a sátortáborokat (Jenei Klementina felvétele)

A Tisza-parti sávban rendszeresen felszámolják a sátortáborokat (Jenei Klementina felvétele)

– Félelemmel tölt el a kialakult helyzet. Ha nem lenne két kisgyermekem, lehet, hogy másképp tekintenék rá, de mivel van, ezért folyamatosan aggodalommal tölt el a migránsok jelenléte. Elsősorban a gyermekeimet féltem. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne orvosolni a helyzetet. A szerb államot hibáztatom, ugyanis helyben a helyi vezetőség a szerb állam engedélye nélkül nem tud a kialakult helyzet ellen tenni. A megoldást talán az első schengeni államban kellene keresni – mondta el Bödő Gábor.

Horgos felé visz az utunk tovább, ahol a központban lévő buszállomáson mindig sok migráns várakozik, hátizsákokkal, jellemzően talpig fekete ruhába öltözve. Most nem látni egyet sem. A boltban dolgozók szerint a közeli Majorban, illetve az egykori Bácska birtokon húzzák meg magukat napokra, vannak olyanok is, akik csak pár órát töltenek itt buszra várva, de a délelőtti órákban megfordultak néhányan a legnagyobb horgosi üzletben, élelmet, cigarettát vásárolva.

Lekanyarodunk a magyarkanizsai, a Tisza-parthoz közeli bevásárlóközpontba, ahol csatlakozik hozzánk a fiatalember, aki a város utcáit járja, aki talán maga sem tudja, hogy milyen vakmerő azzal, hogy gázsprayjel a zsebében jár-kel a migránsok között. Mint mondja, nem fél, nem bántották, de azért az erdő sűrűjébe ne menjünk be. Aztán mégiscsak úgy alakul, hogy bemerészkedünk. Nagyjából tízen állják körül a tüzet, és sütik az ebédnekvalót, egyikükkel sem tudunk szót érteni, de azt látjuk, hogy öltözékük arról tanúskodik, nem a legjobb módból valók. Aztán, mivel a kolléga megjegyzi, rám mintha más szemmel néznének, el is somfordálok az erdőből, szaporázva a lépteimet, és mutatom is neki, hogy közvetlenül a boltba tart két fiatal. Kérdezzük meg őket. Szóba is állnak velünk, de képet nem készíthetünk. Az egyikük folyékonyan beszél angolul, és készségesen elmondja, azért nem akar felvételt, mert a családja Szíriában van. Ő Németországba vagy Ausztriába szeretne eljutni, van is pénze, amennyi kell. Pimaszul, de motoszkál bennem egy kérdés. Te katona vagy? Akkor közelebb lép, és előveszi a tárcáját, mutat egy számomra idegen írást, benne a képével.

– Igen, katona voltam – mondja. – Megjártam Szíriát, Iránt, Libanont. Értesz?

Értem, meg azt is tudom, hogy ezt a tekintetet egy ideig nem fogom elfelejteni, mint ahogy azt a január elsejeit sem, amikor a Szabadkáról Magyarkanizsára tartó buszról leszálltam, és szándékosan nem a parkon át vettem az irányt lakhelyem felé, mivel több tízen várakoztak ott. De ugye az ember nem kerülheti el a sorsát. A Fő utcán hárman bandukoltak, lesütött szemmel, este fél hatkor a sötétben az egyik mégis megállított, hogy adnék-e neki egy cigarettát. Mondtam, hogy csak az az egy van, amit épp a kezemben lát. Elkérte. Adjam oda azt az egyet a kezemből.