A Litera című irodalmi portálnak van egy nemzetközi interjúsorozata, amelynek témája az értelmiség XXI. századi dilemmái. Az egyik interjúalany Márton László író, műfordító volt. Többek között ezt mondta:„Értelmiség? Ugyan, kérem. Hol van az már? Fiatalkoromban – amikor nálunk még volt értelmiség – egy francia műfordítóval beszélgettem, és azt találtam mondani: »mi, értelmiségiek«. A francia kolléga ezt kikérte magának, mondván: ő nem értelmiségi, hanem szakember. Igaza volt. Nem rendelkezett sem műveltséggel, sem értelmiségi hivatástudattal, hanem elsajátította és gyakorolta a fordítás technikáit. Ugyanekkor találkoztam egy német finnugristával, aki jól ismerte a zürjén népköltészetet, de fogalma sem volt Gottfried Bennről, mert az nem volt tananyag. Ő is szakember volt. Szembe kell néznünk azzal, hogy az 1990-es években nálunk is megszűnt az értelmiség utánpótlása. Van kulturális elit, és vannak szakemberek. A mai gazdasági és politikai elitnek semmilyen értelmiségi kötődése nincs, nem is volt.” (https://litera.hu/magazin/interju/marton-laszlo-ertelmiseg-ugyan-kerem-hol-van-az-mar.html)
Megdöbbentettek ezek a szavak, de tudom, sajnos igazak. Gimnáziumi tanárként a munkám, hivatásom értelmét kérdőjelezik meg, ugyanis azok a diákok, akik gimnáziumba iratkoznak, azzal a céllal teszik ezt, hogy egyetemen folytassák tanulmányaikat, ez pedig – még pár évtizeddel ezelőtt – azt jelentette, hogy az értelmiség táborát fogják erősíteni. Amikor első osztályosan elkezdek velük dolgozni, mindig elmondom nekik, hogy ők értelmiségi pályát választottak, és megkérdezem tőlük, tudják-e, mit jelent ez. Mivel általában nem tudják, elmagyarázom nekik, hogy azt jelenti, szellemi munkát végeznek, azaz nem a kezükkel, hanem az értelmükkel, az elméjükkel keresik a kenyerüket. De nemcsak ennyit jelent, hanem azt is, hogy nyitott szemmel és elmével vannak jelen a társadalomban. Figyelik, hogy mi történik körülöttük, gondolkodnak róla, véleményt alkotnak, és azt ki is fejezik. Ehhez pedig szorosan hozzátartozik az, hogy részt vesznek a kulturális, szellemi életben, azaz olvasnak, színházba, kiállításra, könyvbemutatóra, koncertre, kiállításra stb. járnak. Mert ezek a dolgok szélesítik a látókörüket, jobban tudják értelmezni segítségükkel a körülöttük folyó eseményeket, így felelősségükkel és tájékozottságukkal kikövetelik és kiérdemlik a környezetük dolgaiba való beleszólás jogát. Miután így lehelyezzük induláskor az alapokat, az együtt töltött négy év során igyekszem minél több lehetőséget biztosítani nekik ahhoz, hogy sok ilyen eseményen vehessenek részt, majd mindenről beszélgetünk, hogy a véleményalkotást és -nyilvánítást is gyakorolják, hogy amikor kikerülnek a gimnáziumból, már az életükhöz tartozzon az, ami az értelmiségi pálya természetes része.
Nemrégen két ilyen élményem volt a diákjaimmal. Az egyik a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen végzett projektünk volt, amely Csáth Gézához kapcsolódó feladatokból állt, és tizennégy diákom vett benne részt önkéntesen. A múzeum munkatársai nagyon megdicsérték a gyerekeket a kreativitásukért, aktív részvételükért. A másik egy könyvbemutató volt, Szajbély Mihály irodalomtörténész Csáth Gézáról írt monográfiájának szabadkai bemutatója, ahol szintén jelen voltak diákjaim, és a bemutató után odamentek a szerzőhöz, és a bennük felmerülő kérdéseket feltették neki. Örültem, és büszke voltam rájuk, mert nemcsak ott voltak, hanem figyelték, értették, ami elhangzott, és fontosnak tartották azt is, hogy a kérdésüket feltegyék, és választ kapjanak rá. A Desiré színházi fesztiválon ebben az évben is, mint minden évben, az önkéntesek nagy része a mi iskolánk diákja.
Ezek a diákok, akik ezeken az alkalmakon aktívan részt vettek/vesznek, nem irodalomtörténésznek készülnek, sőt talán egészen más jellegű szakot választanak majd, de azt hiszem, van rá esély, hogy az egyre szűkülő értelmiségi tábort gyarapítsák. Bízom benne, hogy többek lesznek jó szakembereknél.
