Néhány nappal azután, hogy Zé hozzászokott a Szanatórium levegőjéhez és rendjéhez, váratlan
esemény történt az ebédlőben.
A betegszobából mindig egyedül ment és tért vissza az étkezőből, a tizenhármas szobában ugyanis csak ő volt lábon járó beteg. Sohasem indult el korábban és sohasem sietett, ezért mindig ahhoz az asztalhoz ülhetett, ahol akadt egy szabad szék. Így történt, hogy immár ötödször foglalt helyet a két nő asztalánál. A testesebb asszony még a szanatóriumi kezelés alatt sem tudott lemondani a dohányzásról. Testközelből érezni lehetett rajta a cigarettafüst kellemetlen illatát. Nem is titkolta, hogy ő visszatérő beteg, ám szerinte egyéb élvezet sem maradt már számára az életben. A másik nő gondosan ápolt teremtmény volt, aki húsz évvel lehetett fiatalabb Zétől. Zé sohasem tudta az arcukról leolvasva megállapítani a nők életkorát. Valahányszor arról esett szó, hogy hány éves lehet egy nő, Zé mindig tévedett. Étkezés közben beszélgettek egy keveset, ám az életkor, vagy az, hogy kit hogyan hívnak, nem került terítékre. Zé úgy érezte, a fiatalabb nő kedveli őt. A szanatórium hosszú és széles folyosóján, sétájuk alkalmával találkoztak időnként. Kedvesen mosolyogtak egymásra, rövid szavakat váltottak, jó napot, vagy jó éjszakát kívántak egymásnak. Ismeretségük nem fejlődött, különösen azután nem, hogy a gondviselő kegyelméből vagy a sors fintorából eredően a szanatóriumban, akár hirtelen támadt huzat, megjelent Esztel, Zé ifjúkori barátja, és szokásához híven „lecsapott” a nőre.
A vacsoránál valaki megfogta Zé vállát.
– Csak hallucinálok ugye? – kérdezte Zé az asszonyoktól.
– Nem, nem – felelték azok –, valaki valóban áll mögötted! Állj már fel – szólt Esztel –, hadd öleljelek meg!
Zé felállt, s mielőtt ölelésre tárta karjait, azt kérdezte: – Mi a fenét keresel te itt?
– Hosszú – mondta Esztel –, majd elmondom.
– Hadd mutassalak be a hölgyeknek! – szólt Zé. – Hölgyeim, ő Esztel! Ezen a néven ismeri mindenki kisiskolás kora óta, ugyanis akkor a nyugdíj előtt álló tanító megkérdezte tőle, hogy s – el írja–e a vezetéknevét. Nebuló barátom így válaszolt: Nem, tanító bácsi, hanem sz – tel.
Ezután Esztel, mint mindig, bárhol és bármilyen körülmények között, frissen borotválva, gondosan
stuccolt és kefélt bajuszával, valamint megnyerő huncut mosolyával leült a negyedik székre és azonnal az asszonyokhoz fordult.
– Zé ifjúkori barátom, költő és táncos, hogy egyem meg a szívét!
– Nem vagyok költő! – szólt Zé. – Táncos pedig sohasem voltam, két bal lábam van. Ne higgyetek neki, nagyon tud hízelegni!
Zé mindhiába tiltakozott, Esztelnek be nem állt a szája. Az ifjúkori valós történetek bizonyos részeit
megfűszerezve, újraköltötte az eseményeket, néhol hozzátoldott, vagy éppen egy másik szituációba helyezte egy jelentéktelen történet magvát. Esztelből költő is lehetett volna, ám a széptevés
mindent fölülírt nála.
Másnap, a vacsora és az orvosságok kiosztása után a tizenkilences betegszobában, asszonyok és
férfiak kisebb csoportja hallgatta Esztel meséit, frissen költött anekdotáit, melyeknek ugyan volt némi valóságalapjuk, de a helyszínek és az idő összekuszálódtak bennük. Harmadik este, amikor a tizenkilences betegszoba ismét megtelt hallgatókkal, és az éjszakás nővérek is beültek a közönség közé, közel a nyitva hagyott ajtóhoz, hogy ha történne valami, meghallják a segélyhívót, Zé felállt és így szólt: – Megkértem Esztel barátomat, hogy ma este beszélhessek magamról és elmondjak egy történetet, amely valamilyen módon valamennyiünkről szól! Esztel szerint költő vagyok és táncos.
Nem, hölgyeim és uraim, nem vagyok költő! Azért, mert az ember megír néhány tucat verset és lehetőséget kap arra, hogy azokat mások is elolvashatják, attól még nem válik költővé. Helyesebben
úgy mondanám, nem válik alkotóvá. Először is szolgává kell lennie. A fő alkotót kell szolgálni, bár – miről szóljon is a vers, mert az ember minden tettével, minden cselekedetével alkothat vagy rombolhat! S mivel így van, mindenki maga dönti el, alkotni fog-e vagy rombolni.
Valaki közbeszólt. – Istenről akarsz beszélni?
– Igen – mondta Zé –, és rólad! Arról, hogy ha csak megérintesz egy másik embert, vagy mondasz
neki valamit, akkor alkotsz vagy rombolsz. Nem tudhatod! Ám, ha előtte a fő alkotóhoz fordulsz és
arra kéred, hogy cselekedeted olyan legyen, hogy az az életet szolgálja, biztos lehetsz benne, hogy tetteddel hozzájárultál a fő alkotás, az élet megújításához. Embertársad ezt úgy fogja megélni, azt fogja érezni, hogy feltöltődött és boldog. Kell–e ennél több?
– Én azt szeretném tudni – szólt egy középkorú férfi –, Isten miért tett engem beteggé? Betegen hogyan alkothatok? A házam befejezetlen!
– Isten így figyelmeztet. Lehet, hogy nem a te dolgod befejezni. Ám én azt kérdezném, miért vagy itt? Szeretnél meggyógyulni?
– Igen – mondta a férfi.
– Akkor hinned kell. Itt van ő most is, ha nem is látod, de érezheted! Most azonban hadd folytassam a saját történetemet! Esztel barátom szerint táncos is vagyok. Vajon ki nem az közülünk? Olyanok vagyunk, mint a vizek hullámai. Csendesen, vagy lármásan jobbra–balra lépegetünk, vagy előre-hátra, majd néhányszor partnak csapódunk és akkor ismét lelassulunk. A történet, amit el szeretnék mondani, egy balesetről szól. Néhány évvel ezelőtt feleségemmel, személygépkocsival hazafelé tartottunk. Már beértünk a városba, amikor jobb oldalról valami úgy megdobta az autónkat, hogy kiesett a kezemből a kormány és csak azt láttam, hogy a szembejövő sávba kerültünk. Nagyon megijedtem és a lábammal hiába kerestem a pedálokat. Az autó nem borult fel, csak táncolt az úttesten.
Fogalmam sem volt, mi miért történik. Valahogy mégis elkaphattam a kormányt, arra nem is gondolva, ha hirtelen jobbra tekerem, akkor a menetirányból egy jármű belerohanhat a miénkbe. A fék pedálját továbbra sem találtam, viszont agyam regisztrálta, hogy egy fémből készült villanyoszlop felé tartunk. Feleségem egy szót sem szólt, én is csak annyit tudtam mondani: Istenem, nekimegyünk! És ekkor jobb lábammal ráleltem a fékpedálra. Miután a kocsi megállt, percekig némán néztünk egymásra. Az autó jobb oldala totál káros lett. Az átélt stresszt nem számítva, mi sérülés nélkül megúsztuk. Ma már tudom, hogy az a baleset figyelmeztetés volt és most el kell ismernem, hogy igen, táncos vagyok, ahogy ti is valamennyien! Egy életen át táncolunk jó és rossz között. Rajtunk áll, hogy mikor és melyik oldalon hagyjuk abba a táncot, mert mint tapasztaltam…
Ekkor a fiatalabb nővér felugrott.
– Segélyhívás, takarodjon mindenki a helyére! – kiáltotta, és futott a liftek irányába.
– A portáról jött a hívás – mondta az idősebb ápolónő. – Most aztán tűnés! Két perc múlva mindenkit a saját ágyában akarok látni!
Fél óra múlva az idősebb nővér Zé ágya fölé hajolt és suttogva kérdezte: – Hol van a barátod, Esztel?
– A szobájában – mondta Zé halkan.
– Nincs ott – súgta a nővér.
– Akkor nem tudom, mi történt a portán?!
– Az titok.
– Lehet, hogy ő?
A nővér ajka elé emelte mutatóujját, majd sarkon fordult. Az ajtóból még visszanézett.
– Leereszkedett a köd. Jó éjszakát! – mondta és lekapcsolta a világítást.
