Az egyik ritka és legrégebbi ipari létesítmény Újvidéken az Újvidéki Selyemgyár, amelyet még az 1848-as forradalom előtti időszakban hozta létre Jovan Demetrovits. Ez az 1770-ben alapított selymet gyártó „gyár” inkább egy kisebb kézműves üzemnek volt mondható, mint gyárnak, mivel a 26 szövőszéken csak 100 munkást alkalmaztak. Akkoriban az üzemben 11 394 font selyemgubót tekercseltek le, ezzel azonban a bécsi udvar nem volt éppen elégedett. A selyemhernyó-tenyésztést az állam már a XVIII. században külön is támogatta és ösztönözte. Sőt arra vonatkozóan is rendelkezett 1765-ben, hogy az, akinek eperfája van, köteles a selyemhernyó-tenyésztőknek megengedni az eperfalevél szedését. A selyemmel és a vele kapcsolatos tevékenységekről az udvari kamarának a város éves jelentéseket volt köteles készíteni. Ezekből a jelentésekből derül ki az is, hogy a XVIII. század nyolcvanas éveiben az újvidéki városi faiskolában 13 714 eperfát neveltek, majd 1861-ben a városi eperfatelepnek külön felügyelője is volt Nikola Stojanović személyében. Ő 1862-ben arról panaszkodott, hogy a városatyák nem fordítanak elég figyelmet a selyemhernyó-tenyésztésnek és a selyemgyártásnak. A városatyák viszont azt válaszolták, hogy a város 1848 után nagy adósságokba keveredett és nincs elég pénze arra, hogy megfelelően gondoskodjon erről a gazdasági ágazatról. Ezek az iratok csak arról vallanak, hogy az eperfanevelés és selyemhernyó-tenyésztés minden állami utasítás ellenére már a forradalom előtti időszakban is állandó nehézségekkel küzdött. A selyemgubó-tenyésztéssel és a selyemgyártással általában a lakosság szegényebb rétegei foglalkoztak, de az időseket és a gyerekeket is alkalmazni lehetett, ezért a selyemgyártás iránti állami érdeklődésnek szocális jelentősége is volt. Ez az állami gondoskodás akkora jelentőséget tulajdonított a selyemgyártásnak és selyemhernyó-tenyésztésnek, hogy azt az iskolában is tanították, és minden iskolában 6 eperfát kellett elültetni. A selyemgyártó üzemek munkája évente 50 napig tartott, de ez 12 és 16 órás munkanapot jelentett, a legnagyobb számban kislányokat és nőket alkalmazó létesítményekben. Ezért nem kell csodálkozni, hogy a selyemgyárakban gyakran került sor sztrájkra. Így az Újvidéki Selyemgyárban is gyakran szüntették be a munkát az ott alkalmazott nők és lányok, így 1912-ben és 1924-ben is. De ekkor már abban az állami selyemgyárban, amelyet 1883-ban alapított a város. A Magyar Kereskedelmi Minisztérium intézkedése alapján a városban selyemgubó-raktárat létesítenek. Erre a város 1600 négymeztéres telket és 2000 forint készpénzt biztosított. A selyemgubó-raktár mellé 1884-ben 120 orsós, gőzgéppel üzemeltetett selyemfonodát is építettek, majd a gyárat még két gőzgéppel és 180 orsóval növelték. Ez a selyemgyár 6-8 ezer kilogramm selymet gyártott, az elsőosztályú gubókból 18 000 kilót is. A számítások szerint egy munkásnő naponta 300 gramm selymet tudott előállítani. A selyemgyárban 500 nőt alkalmaztak, közöttük jelentős számú olasz előmunkásnő is dolgozott. Az első világháborút követő időszakban sem mondható, hogy a selyemgyártás egyenletes termelést és jövedelmet biztosító ipari ágazat volt. 1923-ban a selyemgyárban nagy sikkasztási botrány tört ki, 5 millió dináros hiánnyal, hogy ez kapcsolatban volt-e a gyár renoválásával, az a jelentésből nem derül ki. 1924-ben a selyemgyári munkásnők a 10 órás munkanapért küzdöttek. 1926-ban pedig már a vajdasági selyemgyárak leállásáról szólnak a hírek. Ebben az időszakban a pancsovai, törökbecsei és zentai selyemgubó-felvásárló központok selyemgubóit is az újvidéki gyár dolgozta fel, mert kevés volt a nyersanyag. Az 1927. év viszont már eredményes volt, majd 1931-ben ismét leállt a munka, mivel nem volt elegendő selyemgubó. Ez a nem mindig jövedelmet biztosító tevékenység azonban nem szegte a vállalkozók kedvét. 1936-ban Szőke Kálmán és Károly nyitottak nyersselyem- és műselyemgyárat, a Jugosilket, majd elkezdett dolgozni Dragoljub Ristić selyem- és pamutszövödéje. Őket Miloš Raletić követte a pamut-, gyapjú- és selyemszövödéjével.
A második világháborút követő időszakban az államosított újvidéki selyemgyárakat egyesítették, és így az Újvidéki Selyemgyár a legnagyobb selyemszövöde volt az egykori Jugoszláviában. Az ott folyó nyersselyem előállítását viszont mindinkább kiszorította a műselyem gyártása. A selyemgyárak sorsát azonban a selyemhernyó-tenyésztés fokozatos megszűnése pecsételte meg, közöttük az újvidéki gyárét is.
