Vitkovics Mihály és a magyar reformkor I.

Nemzeti Literaturánk sorsa

Mák Ferenc

2020. január 6., 18:19 >> 2020. január 6., 19:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Vitkovics Mihályt a magyar irodalomtörténet Horvát Istvánnal és Szemere Pállal együtt Kazinczy Ferenc pesti triászának tagjaként tartja számon, ők voltak azok, akik tanítványaként – nyelvújító és irodalomszervező munkájában – támogatták a mestert, s akik megvívták azokat a csatákat is, amelyeknek befejezésére az idős Kazinczynak már nem volt ereje. Fábri Anna Az irodalom magánélete – Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten 1779–1848 (1987) című kiváló művelődéstörténeti könyve állított e kornak, és a korszak nemes-szándékú hőseinek maradandó emléket. 1805-öt írtak, amikor Pesten még éppen csak megindul a harc a nemzeti gondolat elismertetéséért, amikor szűk baráti körökben, asztaltársaságok intimitásában, takaros munkavacsorák keretében fogalmazódtak programok a Nemzeti Literaturának sorsát illetően. S a társaságok egyikében-másikában dallal és énekszóval is jeleskedett Vitkovics Mihály, akiről az is köztudott volt, hogy egyaránt kedvelte a víg és szomorú énekeket, s különösképpen a Csokonai-dalok előadásában tűnt ki; „Vitkovicshoz fogható tehetséggel és kedéllyel egyikük sem volt megáldva” – állapította meg az egyik korabeli krónika. Révai Miklós, Virág Benedek, Verseghy Ferenc és Kultsár István kora volt ez, ők voltak akkoriban a legkiválóbb pesti literátorok, Kisfaludy Sándor csak alkalmanként fordul meg a köreikben. Közülük a „szent öreg”-nek tekintett Virág Benedek bohém viselkedésért a rajongásig kedvelte Amivit (Amicus Vitkovics) urat, aki persze lelke mélyén ugyanolyan megfontolt volt, mint volt a magyar reformkor idején minden komoly szándékú ifjú. 1810-ben szerb írótársához, Lukijan Mušickihez írt levelében arra kérte barátját, legyen Kultsár lapjának, a Hazai Tudósításoknak a munkatársa: „Testvérem! – írta – Ha a szerb újságokban nem hagyhatunk emléket irodalmunknak vagy más eseményeknek, amelyek érdemesek, hogy az utódokra szálljanak, akkor legyenek meg a magyar újságokban, s idővel, ha támad valamely pravoszláv historikus, legyen valami forrása vagy néhány skicce munkájához.” Leveléből kitűnik, Vitkovics már akkor komolyan hitt a magyar nyelv kultúraközvetítő szerepében, amikor az a bécsi udvar részéről még nem is volt hivatalosan elismerve.

Vujicsics Sztoján Szerbek Pest-Budán (1997) című könyvében így mutatta be a magyar fővárosban élő korabeli szerb közösséget: Pest-Buda egyesülésének idején a polgárosodó város alkalmas közeg volt a szerb nemzeti irodalmi, s egy szerb tudós és közművelődési társaság létrehozására és eredményes működtetésére. „A szerb kolónia a két Duna-parti városban még számottevő volt. A polgárjogot nyert kereskedők, mesteremberek, hivatalnokok a szerb polgárság és patríciusok társadalmilag igen változatosan rétegződött, tehetős és befolyásos, […] gazdaságilag és nemzetiségileg jól szervezett és összetartó, egymásra utalt közösséget alkottak.” Az adottságok egészen 1848–1849-ig kedvezőek, mi több, kifejezetten vonzóak voltak, a fiatal szerb értelmiség az egyetemen képezte magát, a budai Várban működött a pesti egyetem szerb nyomdája, a kereskedőket és mesterembereket a vállalkozás lehetősége és sikere, a diplomásokat a közigazgatási, hivatali egzisztencia és előmenetel vonzotta, s magának a szerb közösségnek a növekvő művelődési és kulturális igényeit is ki kellett elégítenie.

Van tehát alapja annak az izgalomnak, amellyel a korszak iránt érdeklődő föllapozza Csepregi Klára és Bor Kálmán „Könyveim az én fiaim” (2013) című irodalom- és művelődéstörténeti dokumentum-kötetét, melyben Vitkovics Mihály páratlanul gazdag könyvtárának tartalmáról és későbbi sorsáról olvashatunk beszámolót. A könyv voltaképpen a kiváló reformkori pest-budai szerb író és közéleti személyiség végrendeletbe foglalt könyvjegyzéke alapján rekonstruált könyvtári katalógus nyomtatott változata, mindazonáltal ilyen minőségében is egy kétszáz évvel ezelőtt élt irodalom- és társadalom-építő ember szellemi világába nyújt alapos betekintést. Vitkovics irodalmi kísérletei elárulják, bár időben elszakad a görög ízlés követésétől, még ismerte a klasszikus formafegyelmet, mindamellett a „természetes dalforma lehetőségeit a műfaji művelésre való alkalmasságát” kutatta. Bár népies meséit és aforizmáit (Vitkovits Mihály meséji és versei. Pest, 1817) baráti körben szívesen olvasták, az irodalomban azonban mindvégig a házigazda, a társasági élet szervezője maradt: 1812. július végén beköltözött a gazdag, már nem igazán fiatal, de előkelő szerb özvegyasszony, Theodora Popovics Pesten, a Szerb és a Zöldfa utca sarkán lévő házába, melynek szalonja a háziúr 1828-ban bekövetkezett haláláig a vidám társasági élet hajléka volt, ahol mások mellett Toldy Ferenc is szívesen megfordult.

Vitkovics Mihály életművét a magyar irodalomtörténet a halálát követő fél évszázad múltán a méltó helyén kezelte, s őt a magyar felvilágosodás lelkes támogatóinak sorába emelte. Írói ténykedésének elismeréséhez döntő mértékben hozzájárult az 1879-ben Szvorényi József gondos szerkesztésében Vitkovics Mihály munkái címmel megjelent verseinek, prózai műveinek és leveleinek három kötetes válogatása, élén a szerkesztő Vitkovics Mihály élete című bevezető tanulmányával.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége