2024. április 19., péntek

Textil és kerámia

A Forma 23-on elismerésben részesült Vékony Lajos és Vékony Oltványi Irén képzőművész házaspár nyugdíjasként is fáradhatatlanul alkot

A szabadkai Vékony Lajos keramikus és Vékony Oltványi Irén textiltervező nemrég részt vettek Újvidéken a Vajdasági Iparművészek és Formatervezők Egyesületének kiállításán, a Forma 23-on. Vékony Lajos Arany Forma-díjat kapott a dekoratív szobrászat területén, Vékony Oltványi Irén pedig folyamatos alkotói tevékenységérért, és a textil szakosztály erősítéséért vehette át az elismerést. Mindketten az újvidéki Iparművészeti Középiskolában indultak el a művészet útján. Nemcsak ez a közös bennük, hanem az is, hogy életük egy részét a tanításnak szentelték. Önálló tárlataik mellett két közös kiállításuk is volt. Vékony Lajos ezenkívül 1999-ben elnyerte a Makói Művésztelep díját, 2017-ben pedig Szabadka város Pro Urbe-díjasa lett. A házaspárral alkotótevékenységükről, művészi pályájukról és díjaikról beszélgettünk.

Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

V.O.I.: Az általános iskola után elhatároztam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni. Egy osztálytársnőm felvételizett Újvidékre az Iparművészeti Középiskolába, és egy év kihagyással én is oda iratkoztam. Egy évet gimnáziumba jártam, és utána kerültem Újvidékre. Nagyon jó szaktanáraink voltak, egész nap az iskolában voltunk. Délelőtt a szaktantárgyakat hallgattuk, délután pedig az általános tantárgyakat. Az első év után szakosodtunk. Úgy döntöttem, hogy a textil ágazatot választom. A középiskola befejezése után a szabadkai Bačkaproduktban helyezkedtem el. Akkoriban festett dísztollak gyártásával foglalkoztak. Nem éreztem magam ott jól, és szerettem volna iskolában tanítani, ahhoz viszont nem volt elég szakképesítésem. El kellett végezni a pedagógiai főiskolát. Tavankúton kezdtem el tanítani, de nem mertem vállalni, hogy egyszerre utazok, tanítok és tanulok. Megszakítottam a munkámat, és rendes hallgatóként fejeztem be a főiskolát. Azután ismét Tavankúton tanítottam. Abban az időben jó volt a gyerekekkel dolgozni. Öt évet töltöttem ott, azután a Željezničar Készruhagyár divattervezője lettem, majd visszakerültem a tanügybe.

V.L.: Szegény családból származom, és szüleim szobafestőnek szántak. A képzőművészet-tanárnőm, Almási Magda nagy hatással volt rám. Neki köszönhetem, hogy bejutottam az újvidéki Iparművészeti Középiskola kerámia szakára. Nagyon jó tanáraim voltak. Az egyikük, Ljubomir Zdenković szobrászatot tanított. Végzős középiskolások voltunk, amikor azt mondta, hogy aki kitűnő lesz, annak megformázza az arcképét. Ezt meg is tette. Agyagból csinálta meg, és én otthon kiégettem. Amikor Újvidéken volt kiállításom, meghívtam. Emlékeztettem őt erre az esetre, de azt mondta, hogy már teljesen elfelejtette. Először Zomborban tanítottam szerb osztályokat. Nem volt semmi gondom a diákokkal. Magánúton végeztem el a főiskolát. Egy ideig a szabadkai Népszínházban voltam közönségszervező, majd a szabadkai társadalmi tevékenységek önigazgatási, érdekközösségi közös szolgálatában dolgoztam. Ezután visszakerültem a tanügybe. Nagyon szerettem az iskolában dolgozni, és szerintem a képzőművészet az egyik legszebb tantárgy a világon.

Szoktak együtt alkotni?

V.O.I.: Kiállítani igen, de mindkettőnknek megvan a saját területe. Hozzá szoktunk szólni a másik munkájához. Közösen nem szoktunk alkotni.

V.L.: Szerintem hasonló a koncepciónk. A makói művésztelep hatására rátértem a figuratív formákra. Régebben is csináltam figurákat, de az absztrakt jobban érdekelt. Amit Irén csinál a vonalakkal és a felületekkel, én is ugyanazt csinálom, csak nyomtatással. Amikor a diákokkal kiránduláson voltunk Đerdapon, és rengeteg kimosott fa volt a folyóparton, megkértem a gyerekeket, hogy gyűjtsék össze őket, mert szobrot csinálok belőlük. Ezeket a fadarabokat beépítettem a szobrokba. Később ugyanezt megcsináltam a porcelánokkal. Vannak olyan szobraim, amelyekbe több mint százéves villamossági eszközöket építettem be. Szeretek festeni is, és szoktam is festeni, ám a fő területem a kerámia. A szobraimnak is nagyon örülök. Az egyik a szabadkai Munkás Jézus templom udvarában áll, a másik pedig a tordai Szent István-szobor.

Nyugdíjasként hogyan telnek a hétköznapjaik? Helyet kap-e az alkotás?

V.O.I.: A mostani életünkben az a jó, hogy nyugdíjasként is megvan a célunk. Minden napra megvan a szükséges alkotói terv. Úgy kelünk fel, mintha dolgozni járnánk.

V.L.: Szép műtermünk van, és nagyon szeretünk oda járni alkotni.

Hogyan fogadták a Vajdasági Iparművészek és Formatervezők Egyesülete elismeréseit?

V.L.: Nagyon megörültem, amikor 2011-ben több mint nyolcvan művész közül én kaptam meg az Arany Forma díjat a legjobb alkotásért. Az idén az Arany Forma díjat a dekoratív szobrászat területén kaptam. Ez olyan nagy ajándék nekünk, mivel a szakma dönt arról, hogy jó úton halad-e az ember.

V.O.I.: Az állandó tevékenységért kaptam az elismerést. Engem a díjak eddig elkerültek. Szerintem nem az a lényeg, hogy az ember díjat kapjon. Az alkotás öröméért kell csinálni.