(Dávid Csilla: Csipkebogyó)
A repedéseket számolom a lábam előtt. A buszra várok. Szövetkabátban, szürkésbarna sállal a nyakamban, táskával a hátamon. Koszos a cipőm. Elképzelem, ahogy a betondarab darabjaira törik a repedések mentén. Vörös lávafolyam törtet a vonalakon, a forróság a bokámat érinti. Megérkezik a járat. A láva hirtelen eltűnik, ködfelhőbe burkolózik a délután. Cipőorral arrébb pöckölök egy elhasznált csikket. Megtorpanok, ahogy előttem is megtorpannak. A járműben csörög az apró. Kotorja a sofőr, jól kell visszaadni a külföldi utazónak. Fellépek, bólintok, mutatom a havi bérletet. A kormány mögött ülő unott pofával legyint, menjek hátra. Hátramegyek. Nem ülök le, állva kapaszkodok a székbe. Nincsenek sokan. Az ülőhelyből további ülőhelyek nőnek ki. Sok üres. A mobilomba bújok, olvasom a híreket, drágul a benzin, nemzetközi díjat vehetett át egy vajdasági tanárnő, karácsonyi kavalkádot rendeznek a nagyvárosokban. Felnézek. Barna hajú fiú mosolyog rám. Élénken világítanak a fogai. Kémlelem egy pillanatig, hogyan tekint rám. Vajon látja, hogy az államnál elkenődött a smink? Itt a következő megálló. A fiú eltűnik. Én csöndben elpirulok.
