1988. december 24.
Anya aznap nem dolgozott. Ma sem tudom megfejteni, hogy a testvériség-egység hangulatú, nemzeti különbségeket és értékeket elnyomó társadalmi hangulat maradékában hogyan sikerült neki minden katolikus ünnepen otthon maradnia? Akárhogy is, velünk volt. Kora reggeltől a konyhában tevékenykedett, sürgött-forgott, tett-vett.
Ilyenkor nem volt ajánlatos megzavarni. A konyha az Ő birodalma volt. A poharak, tányérok, lábasok és tálak sajátságos logika alapján sorakoztak a polcokon, de még a csetres is csoportosítottan várta a tisztogatást. Sokszor elgondolkodtam, hogy a katonás és megmásíthatatlan elhelyezési renddel vajon mit ellensúlyozott önmagában? Vagy az Őt körülvevő világban...?
A húgommal természetesen már nem fértünk a bőrünkben. Záporoztak a kérdések: mikor díszítjük fel a karácsonyfát? Jók voltunk? Kapunk ajándékot a Jézuskától? A tata és a mama is eljönnek Bajmokról? És a keresztapáék? Válaszok röviden érkeztek, mert épp a hagymán kellett egyet kavarni, vagy a tésztát leszűrni, a mákot darálni. Lassan azonban elérkezett a várva várt délután is, amikor apa hazaért.
A dobozból előkerült a műkarácsonyfa. Többre akkoriban nem tellett. De nem is ez volt a lényeg. A lázas kutakodás, amelynek folyamán a csillogó, varázslatosnak tűnő gömbök előkerültek a karton mélyéről, mindent megért. Anya akkor is, mint mindig, kijelentette, hogy neki még számtalan tennivalója akad, úgyhogy ránk marad a díszítés. Míg apa a műelemek összeillesztésével bajlódott, addig a húgommal terveztünk, válogattunk: ezt feljebb akasszuk, a németországi nagynénitől örökölt gyertya alakú fényeket alulra tesszük, az arany-ezüst-kék-bordó girlandokat viszont fentről eresszük le. Úgy szőttük a terveket, mintha bármilyen értelme lett volna. Pontosan tudtuk ugyanis, hogy Anya nemsokára úgyis odatopog hozzánk…
Jött is. Nem jó, a villogókat kell előbb körbetekerni. Nem úgy, le kell tenni a nagyobb, fel a kisebb gömböket. Nem lefelé eresztjük a girlandot, hanem vízszintesen öleljük át vele a fát. Fentről majd az ezüstös szalagok lógnak le. A csúcsra kerülő díszt pedig megérinteni is tilos volt. Azt kizárólag a családfő biggyeszthette a fa tetejére. Hangulatfokozóként felkerült a nagymamától örökölt lemezlejátszóra az össze-vissza karistolt bakelit, amelyről azért még pár zeneszámot meg lehetett hallgatni. Igen, én még ugrólemezen „élveztem” a karácsonyi dallamokat.
Felvillantak a fények, és mi énekeltünk: Kis karácsony, nagy karácsony… Három évtized múltán is hallom az összecsengő hangokat.
2018. december 24.
Már megint dolgoznom kell. Fejben átfutom a bevásárlólistát, a hozzávalókat ugyanis kénytelen voltam tegnap este, a munkából hazajövet beszerezni. Talán minden ott van. Felhívom a lányom, hogy kezdje el aprítani a hagymát. Kiharcolom, hogy kettőkor hazamehessek. Közben azon töprengek, hogy az egetverően demokratikus, mindent elfogadó társadalmunkban miért nem lehet együtt az anya gyermekeivel? Bár ünnepnapokon…
Három óra, mire berontok a konyhába. Úgy látszik, kamasz lányom az előző esti lázadásait követően (amiért nem leszek otthon) mégis úgy döntött, hogy kézbe veszi a dolgokat. Az öccsét boltba küldte paradicsomléért, ő pedig már fortyogtatta az összedarált hagymát. Pépesíteni kellett ugyanis, mert aprítva nem lett volna kész a dolgozó anya a karácsonyi vacsorával. Pohárért nyúlok, tál kerül a kezembe, a főzőkanál helyett pedig a keverőgépet markolom meg. Ismét össze-vissza pakoltak el. A nagy rohanásban azonban már ez sem érdekel. Megérkezik a fiam is. Segítenek. Ez a lényeg. Együtt sikerülni fog.
Közben pedig záporoznak a kérdések: díszítjük már a karácsonyfát? Apa mikor ér haza? A Jézuska holnap reggel jön? A tata is itt lesz? A mamiékhoz mikor megyünk? Sógorék jönnek hozzánk vendégségbe? Igyekszem minden kérdésre a lehető legrövidebben válaszolni, mert a tészta már túlfő, a hallé pedig csak hallal az igazi… A zűrzavar közepén megérkezik a „felmentő sereg”: a férjem hozza a mákos, túrós, meggyes és diós bejglit. Igen, négy fajtán alul mi nem tudunk rendelni, hisz mindenkinek más az ízlése. A családfő nem vesztegeti az időt: máris behozza a garázsból a pár nappal ezelőtt elültetett töves fenyőt. Nem kell bennünket bálványozni, nem csak a manapság oly divatos környezetvédelem vezérel bennünket a kiültethető fenyőfa beszerzésére. Inkább az illata, amely nélkül a párom szerint nincs igazi karácsony.
Előkerül a varázsdoboz is. A fiam erővel a fényekkel akar babrálni. Nem, nem lehet. Az anya feladata… A lányom már megszokta, hogy a karácsonyfadíszítés sorrendjében nincs apelláta. Nálam sem… Fogja hát a gömböket, és felváltva akasztgatja az aranyat és a bordót. Az ezerszínű giccsáradat helyett nálunk csak kétszínű lehet az ünnep. Erőteljes törekvésem arra, hogy összhangot teremtsek… a giccsben is. A csillogó girlandokat is felfedezi a fiam. Azt majd ő! Jó legyen. Anya segít… Apa a nagyöregek bölcsességével kívülről szemléli a helyzetet, majd a számítógépen beindítja a Kaláka zenekar karácsonyi albumát.
– Nem, azt ne bántsd, azt majd apa – hallom a saját hangom, és el sem hiszem. Az aranyló csúcsdísz a családfőé…
Sejtelmes homályt varázsolunk a szobában, a gyerekek bekapcsolják a fényeket. A sötétben reménysugárként világítanak az apró, ám annál erőteljesebb lámpácskák. Mi pedig énekelünk: Kis karácsony, nagy karácsony… Lányomra tekintek: vajon ő meddig hallja majd a hangomat?
Az asztal felé lépkedve meggyújtok egy gyertyát. Nálunk már ez is hagyomány. Az emlékezés. Arra a 18 évvel ezelőtti karácsonyra, amikor elment Anya. És mégsem… Bennem él, mindörökké. Ámen.
