2024. március 29., péntek

Egy legendás sportrovat

1975. november 1-je. Lehet, hogy már nem emlékszem rá akkor, ha majd Alzheimmer úr (vagy kór, nem is tudom...) egyszer engem is letámad, de az biztos, hogy sok-sok szerettemre emlékeztető dátumhoz hasonlóan emlékezni fogok rá, biztos. Azon a napon lettem Magyar Szó-s – örökre!

Legendás csapat. Szeretett lapom sportrovatának történelmében immáron örökre azzá lett, amióta olvasni megtanultam. Őket olvastam. Píszár Jóska hagyatéka volt a társaság, amelybe – Nagy Gy. Jóskát leszámítva – magam is bekerültem. A dörmögő Lepszi, a csodált Árok, a zseniális Kubát, a szelíd Szántó, Vati, az igazság bajnoka, és Öcsi bá, maga a teremtés csodája. Imádni való egyéniség, sportágában tekintély mind a hat, akik mellett írni és élni fantasztikus volt. Szóljon róluk az írás, apró történeteikről, amiktől halandóságukban is halhatatlanná váltak – számunkra biztosan.

Lépes László. „Lepszoni petito, ostali tutto nonparello!” zengett a szedőterem, ha a főnök, Lepszi is írt a lapba. Tudni kell, hogy abban az időben hasábra mérték nálunk a teljesítményt, így ha valaki írása nem került be a lapba, azt a zsebén érezte. Laci bá, a szerkesztő, ha már írt, becsületbeli ügynek tekintette, hogy a műve rendes, olvasható szedésben jelenjen meg, viszont nem engedhette meg azt sem a beosztottjaival, hogy hó végén emiatt kevesebb legyen a fizu. Ebből lett a sok-sok nonparell. A hasáb apró betűtípusban kis helyen is elfért, az olvasó el tudta olvasni, a szerkesztői írás látható súlyán nem esett csorba, aminthogy az újságíró borítékja sem szenvedte meg a főnöki tekintélyt.

Szántó Zoli. Kevesek tudták az egykori ifi birkózó és tekebajnokról, hogy „sakkban” világklasszis. Történt, hogy egy vidéki riportúton, Németh Matyi fotóssal maga mellett a nyári úton, egy előttük baktató lovas szekér mellett futó fiúcskára figyelt fel, de a váltóról és a fékről megfeledkezett. Ebből lett a baj. A 101-es a szekérbe belecsúszott, annak utasai legurultak, a fiúcska nagyot bukott, a két ló pedig elfutott. Albrecht öcsi bá utólag így rekonstruálta az esetet: Zoltány sakkvilágbajnok: egyetlen lépéssel leütött négy parasztot, egy futót és két lovat...

Árok Ferenc. A Magyar Szó futballzsenije ugyan vidámságot ontott maga körül, de róla meglepően kevés anekdota maradt meg emlékeimben. Az egyik az „öszölés”. Ez a szó került bele egyik hételeji kommentárjába. Miután azonban azokba jóváhagyás nélkül lektor – még nagy tekintélyű Farkas Zsuzsa és Póth Kata sem! – javíthatott bele jóváhagyása nélkül, jött is hozzá az aznap épp minket pallérozó Kata: „Árok, mi az, hogy öszölés?” Mire ő: „Ezt se tudod? Nézd az értelmező szótárban!” És adta is. Abban pedig az „összel” kezdődő kifejezések felett kézzel írva ez áll: „öszölés – Póth Kata szívatása”.

Kubát János. Zseniális írásainak egyik legcsodálatosabbja volt az 1976-os montreali megnyitójáról írt jelentés. Ám az egészet átíratta egy idióta, az indítás pedig soha nem jelent meg. Miután anno a telexét eredetiben is olvastam, nagyjából idézem: „3 millió 566 ezer 480 betű: ennyi van a Bibliában. Ennek több tízszerese azoknak a száma, akik a sport csodájának kanadai bemutatóját szerte a világon nézték...” Mondom, nem így szólt pontosan, de kábé így. Csakhogy Jancsi egy dolgot nem kalkulált a jelentésbe bele: a lapvezér is elolvassa. De megtette, és jött is a dörgedelem: „Biblia? Normálisok vagytok ti? Ki vele!”

Albrecht János. „Bácsi van órája?” – kérdezte egy gyerek késő este a Misa Dimitrijevics utca elején. „Van” – válaszolt a bácsi és – továbbment. Mármint Öcsi bácsi. Ő már csak ilyen volt: csupa móka és kacagás. Történeteiből könyvet kéne írni. Íme az egyik: férfiassága már életében legenda volt. Egyszer rákérdeztem: tényleg olyan nagy? „Mihál!” – mondta, „Csak azzal kell ezt elhitetni, hogy ennél nagyobb nincs, aki először lát ilyent. A többi szájról szájra jár...”

Varga Tibor. „Az esküvődön én is ott leszek”, daloltuk riportútról hazafelé sok százszor a Polskijában. Tubu bá a legőszintébb ember, akit mindenki tisztelt, de kevesek szerették. Utóbbiak közé tartozom. Ő volt a nagy csapat „Benjáminja”, aki mindig csak a százszor leellenőrzött igazat, a tízszer körbejárt igazat írta és mondta meg szemtől szembe is, és ettől soha nem tágított.

P. S. Ez a csapat nem teljes két, egykor volt legendás gárda nélkül. Bora Vojnovics objektívjének „cakái”, a mindenki által imádott Ifjú Gabi szelíd profizmusa, Lazukics Anna rámenőssége, vagy Németh Matyi pillanatérzékenysége nélkül ugyanúgy nem lett volna a legendás idők legenda a sajtó sporthőseiből, ahogy a XX. század munkás élcsapata, a szedők nélkül sem, Papp Sanyi, Apró Laci, a Tóth fívérek, Osztrogonácz Peti, Lulu és a többiek ugyanúgy megérdemelnek egy „misét” a nyomtatott sajtó történetében, mint a „sztárjai”. Remélem, egyszer még róluk is írni fogunk...