2024. április 19., péntek

„Úgy éreztem, valamivel tartozok a Magyar Szónak”

Interjú Árok Ferenccel, napilapunk 2019. évi életműdíjasával

Apám mindig hátulról kezdte olvasni az újságot. Emlékszem, én még félálomban szürcsöltem a tejeskávémat iskolába indulás előtt, az ő kezében már ott volt a Magyar Szó, és a sporthíreket olvasta. Csöndes reggelek voltak ezek, még a természet sem ébredt fel igazán. A némaságot olykor-olykor egy rövidke szó, a cikkekhez fűzött kommentár törte meg. Idővel aztán állandó visszatérőként a „Na, nézzük, mit írt az Árok!” mondat hangzott el. Mindig így. Az Árok.

Árok Ferenc (Fotó: Dávid Csilla)

Árok Ferenc (Fotó: Dávid Csilla)

Az elején – bevallom –, nem tudtam, kiről van szó, de tetszettek a szerző szövegei. A Jegyzetek a karosszékből. Élvezettel olvastam. Tanultam az írásokból, mert sugárzott belőlük a tapasztalat. Nem tudom hogyan, hány évvel később, de közvetetten én is részesültem egy ösztöndíjból, amit ennek a bizonyos Ároknak köszönhet a vajdasági újságírás. Az idén már azon kaptam magam, hogy ott áll velem szemben Árok Ferenc, a labdarúgóedző, az újságíró, a tanácsadó, a tiszteletbeli elnök és a számos jelző mellé most már azt is hozzátehetjük, hogy a Magyar Szó életműdíjasa. Én diktafonnal a kezemben kérdezem őt. Még akkor is, ha nem hiszem, hogy lenne elég idő a világon mindarra, amit Árok Feri bácsi mesélni tudna nekünk.

Életműdíjat nem szoktak csak úgy odadobni az emberhez. Színes, tartalommal teli, aktív pályafutása volt. Már a húszas éveiben írt a Magyar Szónak.
– Piszár Jóska volt akkoriban a sportszerkesztőnk, és olyan hihetetlen hátterünk volt, hogy bárhova elutazhattunk. Mindenhova. Angliába, Kínába, Szovjetunióba. Nagyon kihasználtam ezt, mert lehetőség volt rá, sőt megkövetelték tőlem. Nagyon jó kapcsolat alakult ki a Magyar Szóval. Soha nem volt probléma abból, hogy akkor én most el szeretnék utazni Svájcba vagy Svédországba, mert tudták, hogy mit tudok. Mindent tudtam, mindenhol tanultam valamit, amit aztán edzőként kihasználtam. Nem hiába értem el a sikereket a Novi Saddal, feljutottunk az első osztályba. Aztán hirtelen eltűntem.

1969-ben Ausztráliába került, s kisebb-nagyobb megszakításokkal három évtizedet töltött a világ másik felén. Többször, több helyütt is azt mondta, ez volt élete egyik legszebb időszaka. Miért?
– Kezdetben csak két évig voltam ott. Az volt a terv, hogy mindent megspórolunk a nejemmel, és egy világ körüli hajóúttal visszajövünk. Meg is csináltuk. Közben a St. George Budapestet irányítottam, és egy kérésük volt: javasoljak valakit az edzői székbe helyettem. Mindig nagyokat akartam mondani, ezért kijelentettem, hogyha az ajánlott srác nem csinálja jól, visszatérek. Hát, nem is csinálta jól. Nem magát a labdarúgást, hanem a pénzkezelést. Majdnemhogy megbukott a klub, mert eltűnt a pénz. Vissza kellett mennem rendbe tenni a dolgokat. Mesemondónak hívtak, nem hitték el, hogy menthető a dolog. Hat hét után minden pénz meglett. Amikor azt mondtam, annyi a titkom, hogy időben felkelek, azt gondolták, szélhámoskodok. Pedig nagyon egyszerű a képlet. Nyitáskor már a klubban voltam, reggel hattól. Amikor valaki pénzt akart kivenni a széfből, nem tudott. Nem lehetett lopni, mert én ott voltam. Még 27 évet töltöttem kint. Csináltam egy olyan csapatot az én Budapestemből, ami mindenkit megvert, vezethettem az ausztrál futballválogatottat. Úgymond kisisten voltam: az ország elnökének neve után az én nevem szerepelt legtöbbet a lapokban. 2003-ban visszajöttünk, de utána minden évben kimentem, kivéve az utolsó négyet vagy ötöt. Megtiltották. A lányom mindig elkísért az orvoshoz, azt mondták, nem ajánlják már. Hát, nem csináltam, de most már lassan tényleg a 100 év közelében járok.

Sohasem távolodott el igazán a Magyar Szótól. Amikor visszatért Ausztráliából, jegyzeteket közölt a napilapban. Félig-meddig külső szemmel milyen érzés volt látni az újságot?
– Hogy is mondjam ezt… Úgy éreztem, valamivel tartozom a Magyar Szónak, csak ezért csináltam. Szerencsére jó helyzetben vagyok. Nem függtem semmitől és senkitől. Amit a Magyar Szótól kaptam, egy alapítványnak adtam, hogy ösztöndíj legyen belőle. Elkezdtem írni, kiéltem a kreativitásomat, aztán egy idő után, amikor elolvastam az írásokat, azt mondtam, hogy nem. Nem szerettem, amit leírtam. Hiányzott, de a végén megbékéltem a helyzettel. Amit akartam, elmondtam.

Orbán Viktorral is találkozott, később tanácsadója lett. A közelmúltban a topolyai TSC tiszteletbeli elnökének is kinevezték. Hova helyezi el ezeket az elismeréseket a vitrinjében?
– Olyan érdekes helyzetben voltam, hogy mindig csak adtam, soha nem kértem. Magyarország miniszterelnöke jó párszor meghívott magához, hogy üljek le mellé, és mondjak el mindent, hogy min kéne változtatni, javítani a magyar futballban. Nagyon jóban voltunk, és nagyon tisztelem őt, mert rengeteg mindent megtett a labdarúgásért. És azt hiszem, ezért senki nem mondott neki köszönetet, sőt, inkább az ellenkezőjét. Belevaló ember. Magyarországnak olyan vezetője van, akit mindenki irigyelhet, mert Orbánnak köszönhetően sokan és sokat beszélnek erről a kis államról. A TSC tiszteletbeli elnöki posztja egészen más, nem is nagyon szeretek erről beszélni. Mindenesetre nagy szerepem volt abban, hogy megépült az akadémia.

Olvassa még a Magyar Szót?
– Hogyne. Hát, nekem jár a Magyar Szó.

És mi a véleménye róla?
– Minden sokat változott. Ahhoz képest, hogy a mi időnkben hogyan állt össze, és mennyit tudtunk eladni, azt nem lehet összehasonlítani a maival. Tudjuk, mennyien vannak már közülünk az anyaországban. Minden – sajnos –, minden változik. Hál’ istennek, nem minden rosszra, mert Vajdaságnak ma is nagyon jó összeköttetése van az anyaországgal, és ennek köszönhetően sok dolog jön onnan, amit egyébként nem tudnánk megkapni Szerbiától vagy mástól. Úgyhogy… vagyunk.

Nyitókép: Árok Ferenc (Fotó: Dávid Csilla)