A szabadkai Korzón sietősen gyalogolnak az emberek. Egy zenész elszántan muzsikál az egykori Arany Bárány Szálloda előtt. Mostanában, vagyis az elmúlt másfél évben újra Csáth Géza foglalkoztat, darabról darabra rekonstruálom. A legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy a magam részére össze tudom rakni az egészt, ami egy ember volt. De ez nem is fontos. Maga a folyamat a fontos, a kísérlet, ami minden időmet kitölti. Minden rekonstruálás ilyen. Az Arany Bárány Szálloda rekonstruálása is része ennek a folyamatnak, legalábbis annyiban, hogy amikor átépítése zajlott, az tetszett neki. A szálloda és étterem pedig tetszett a közönségnek. Otthonosan érezték magukat ott, amiben múlhatatlan érdemei voltak az üzemeltetőnek. Most a zenészen kívül legfeljebb a homlokzatra firkált graffitik érzik magukat otthonosan, nem is bent, a koszos ablakok mögötti homályban, hanem az épületen. Összeérnek a graffitik és a zenész. Magányosságuk legalább olyan erővel fénylik, mint a sétálóutcát ellepő fényreklámok. Nincs bajom ezekkel a fényreklámokkal, kifejezik azt, ami van, és rámutatnak arra, ami nincs. Akad ebben (nem a mondatban) némi belső ellentmondás, hiszen a reklámok a vásárlókat célozzák, azok pedig az érdeklődő emberek. És belőlük van legkevesebb a Korzón. Siető gyalogosokból sok van, érdeklődve sétáló emberekből kevés. Olyanokból, akik megállnak és beszélgetnek, még kevesebb. Olyanokból pedig, akik beülnek, hogy egy kávé mellett kitárgyalják a történéseket, szinte egy sem akad. Ennek rendkívül egyszerű oka van: nincs hova beülni. A Korzóról kiszorult az élet. A Borac, a Beograd, a Zagreb, a Dubravka. Az Arany Bárányt követően ezek voltak a kávéházak nevei, meg a cukrászdáé. Az Antikvárium egy rövid időre visszaadta az otthonosságot, száműzte az utca magányát. Mostanság a félig burekos, félig cukrászda jellegű intézmény a legforgalmasabb, nyáron ott múlatják az időt azok, akik a környező településekről érkeznek, és ügyes-bajos dolgaik intézésében lyukas idejük akad. A kávéházak, cukrászdák, éttermek megtalálták a maguk helyét a város más pontjain, ahogyan a padok is. Csak a sétálóutca, a város főutcája, a Korzó vesztette el jelentőségét. Magánya ott ázik a fényreklámok, banképületek, mobilüzletek kirakatainak fényében. A csenevész fák köré telepített ülőalkalmatosságokon megpihennek a nyugdíjasok és a vállalkozók könyvelői. Az adóhivatal egy emelettel megfejelt épülete előtt kopik a festék a keskeny padszerűségekről, ott üldögélnek legtöbben. Azt mondom, hogy a Korzó építésekor nem voltak banképületek? Dehogy mondom ezt. A Szabadkavidéki Kereskedelmi Bank, a Magyar Általános Hitelbank is a Korzón, illetve annak a főtérbe torkolló részén állt. Ugyanakkor az Osztrák–Magyar Bank palotája megelégedett egy távolabbi utcával – talán úgy vélték, nőni fog a város, meg aztán az irántuk való bizalmat nem a sétálóutcai bejárat jelenti, ahogyan a Népbank Takarékpénztára építésekor sem ragaszkodtak a Korzóhoz. Úgy tűnik, hogy a meggyőződés és a vízió számít. Abból lesz a város, ahogyan annak hiányával fogy el a város. Ma csak a magányosan álldogáló zenésznek van olyan víziója, hogy forgalmas helyen muzsikál. De ez inkább beidegződés, visszatükröződés, nosztalgia. A Korzó úgy járt, mint egy öregedő szépasszony, aki azt gondolja, ha csillogó fülbe- és nyakbavalót aggat megszottyadt nyakára és lelógó fülébe, visszanyeri egykori báját. Miközben az egykori báj senkit sem érdekel – az öregedő szépasszony hasonlatát megtartva egy pillanatig –, egykori varázslatos báját helyettesíti, hogy nála jobb puszedlit senki nem tud készíteni, ahogyan forralt borát fűszerezi, az mindenkinek örömet csal az arcára, melegséget csempész a lelkébe. Lehetne tehát a karácsonyi vásár is a Korzón, hogy ne csak a szél szaladgáljon az egykori Arany Bárány Szálloda előtt muzsikáló zenész körül, hanem emberek is legyenek, bámészkodó, nevető, vásárolgató emberek, forralt bort kortyolgató apák, kürtőskalácsba bele- belecsipegető anyák, vastag harisnyák közt matató matrónák és a tér központi helyén csillogó karácsonyfa előtt fényképezkedni vágyó gyerekek. A fenyő most is a tér központi helyén áll, csak oly módon be van zsúfolva a faházak közé, hogy magasztos kinézete erőlködésnek tűnik. Hagyjuk is magára. Hagyjuk magára a díszes fenyőt, az egyébként pompázatos díszkivilágítást, és hagyjuk magára a magányos zenészt is, akinek jókedvet csak Gusztáv, a Kosztolányi Dezső Színház Gusztávja csinál. De ő legalább mindenkit felvidít, önfeledten szelfizik a járókelőkkel, vidámságot csempész a beszűkült lelkek zugaiba.
*
Akaratlanul is felmerül a kérdés: mit érzékel, mit tapasztal városunkból a Kínából, Magyarországról, Szerbia különböző részeiből Szabadkára érkező turista? A kínaiak örülnek, önfeledt vidámságukban megfürdik a tekintetem, fényképeik egy európai várost őriznek. A magyarországiak közül vannak, akik hazajönnek akkor is, ha nem innen származtak el, és vannak, akiknek az tetszik, hogy ez már tisztára a Balkán, őrületes lazaság, folyamatos telt házzal működő kocsmák, kávéházak, a város szélén az utolérhetetlen bazár, a hétvégére lakást bérelni egyszerűbb magyartól, de a szerbek is jó fejek, sokan értik is a nyelvet, mert állampolgárok, amúgy meg a vállalkozásuk X.-ben van, Magyarországon. A Szerbia más részeiből érkezők között legtöbb a fiatal pár és a kisgyermekes család. Velük inkább Palicsfürdőn lehet találkozni. A városban nehezebb felfedezni turista voltukat. De meg lehet lelni őket. Ámulattal nézik az épületeket, örülnek a karácsonyfának, a csillogó-villogó őzike előtt önfeledten fotózzák gyerekeiket – és közben nem mondják, hogy mi Szegeden már lefényképezkedtünk, szigorú szemmel követik a kürtőskalács forgolódását a parázson, fegyelmezik a lurkókat. Ez utóbbi talán a legszembetűnőbb: van abban valami régies varázs, ahogyan rászólnak a gyerkőcökre, akik tizedmásodpercnyi megszeppenés után kezdik elölről, noha fegyelmezettebben, ésszel. A régies varázs abból fakad, hogy nem merül fel bennük, hogy a nevelés és fegyelmezés a gyerek személyiségfejlődését gátolja.
*
Parancsoljanak, hölgyeim! Nem hittem a fülemnek. Gyanakodva méregettem a pincért, aki megismételte a mondatot, miszerint óhajthatunk fogyasztani, és hölgyek vagyunk. Nekem ez volt az év legszebb mondata. Nem mintha valóban hölgynek éreztem volna magam valaha is. De itt nem is ez a lényeg. Hanem a városi feeling. A magától értetődő, magára adó urbánus közeg. Körülnéztem. És mindent láttam, amit valaha Szabadkán szerettem. Nem azért, mert látható volt Szabadkán abból bármi is, hanem azért, mert áradt a központ kinézetét meghatározó épületekből, a macskakövekből, a kalaposüzlet kirakatából, az olvasmányaimból. Nekem 1984-ben Vajkay Ákos naponta köszönt, amikor korán reggel beslattyogtam a kötelező nyári gyakorlatra. És fekete fogú fiúk – hogy egy költők számára fenntartott alliterációval idézzem fel azokat az időket – várták a megszüntetett villamost pótló bűzös buszokat, miközben az egyetlen performance-művész gyufája kénesen sercent a piros csillagot szeretve gúnyoló reggelben. Hamis ábrándok voltak, fűszálakból varázsoltam magam köré erdőt. Régen beláttam tévedésem. De a tévedés helye üresen kong. Tömjem ki vattával? Ha halkabban kong, nem lesz ott az üresség?
Egy másik város, amire emlékszem egyetemista koromból, és ami alig másfél évtized alatt urak és hölgyek városa lett. Ez nem társadalmi státuszt jelöl, hanem önbecsülést, ami az egymás iránti viselkedésből nyer kölcsönös megerősítést. A boltok, kávéházak, reklámtáblák, taxik ehhez igazodva alakulnak fejlődést eredményező vízióhoz. Összehúzom magamon a kabátom. Nem akarok az egykor Bárány Szálloda előtt magányosan muzsikáló zenészre gondolni.
*
Vacogó lelkem mégis oda visz vissza, az egykori szálloda és étterem elé, aminek felújítása elnyerte a furcsa író tetszését. Az ő rekonstruálásának munkáját egy szürke macska figyeli a szomszédos erkélyről. Én a dohányzókat figyelem, akik a macskával osztoznak az erkélyen. A festetlen, lekopott ajtó mellett két légkondicionáló, az emeletnyi magasságban nem feltűnő. A járólapokat bokáig érő rothadó avar fedi be. A dohányzó alkalmazottak azon taposnak minden rágyújtás alkalmával. A csikket a kovácsoltvas erkélyen oltják el, és a földre dobják, a rothadó avarba. A macska sárga szeme rám szegeződik. Elfordítom a fejem.
