A karácsonyi csoda

Mák Ferenc

2019. december 23., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A Jézus báránnyal című festményt alkotója 2014-ben vastüdőbe zárva, mozdulatlanságra ítélve, szájjal festette. Megdermedek a kép láttán, föl nem foghatom, hogy a csőbe zártság katasztrófájának élménye nyomán valaki, élő ember fia ekkora áhítattal fesse meg a Megváltó alakját! Egész teste mozdulatlanságra van ítélve, hason fekve, csak a fejét képes mozdítani, miközben az ajkai közé szorított ecsettel keveri a színeket, és formázza meg az arcától harminc centire lévő papíron az elképzelt látomást: Jézus jóságos alakját, amint üdvözítői szeretettel szorítja magához a bárányt. Már a festő ajkainak mozdulását sem értem, hát hogyan tudnám fölfogni, értelmezni azt a sugárzó szeretetet, amely a festményéből felém árad! Vastüdőbe zárva is fennen dicséri Isten egyszülött fiát, holott azt hinné az ember, menten összeroppan a sors csapása alatt. De nem, ő finom pasztellszíneiben himnuszt zeng a Megváltó jelenlétéről, annak mindent átölelő szeretetéről.

Elszégyellem magam: napi botladozásaim során hányszor, de hányszor vesz erőt rajtam a reményvesztettség, hányszor környékeznek meg az indulatok, hányszor érzem elveszettnek magam, miközben szemrehányást teszek a Gondviselésnek: megint magamra maradtam! Ilyenkor tehetetlenségemben, belső remegéssel küszködve, Babits Mihály Jónás imája című versének kezdő sorait mormolom magamban:

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.

Perlekedek a Teremtővel, mert rettenetesen tehetetlennek érzem magam. S akkor Móra Ferenc Istenkeresés című elbeszélése után nyúlok, melyben Kalmár pap a hittanórán azt kérdezte a nebulóktól, mondanák meg, melyik volt a legokosabb apostol? S a Daru utcai Móra gyerek előbb Péterre, majd Jánosra és Mátyásra gondolt, miközben egyre bizonytalanabb hangon fölsorolta mindegyiket, aki még az eszébe jutott. De nem! Tamás volt a legokosabb, mert az „az eszivel kereste az igazságot”. Meg is találta, noha mélységesen megaláztatott érte, de vívódásai közepette a kétségeivel küszködő hitetlenből mélységesen mély hívő lélekké vált. Tamás vívódásai közepette meglelte a megbékítő választ, megértette a megváltás titkát. Kalmár pap szerint: boldogok, akik nem látnak, de hisznek, a Tamásnak születetteknek ugyanis meg kell magukkal birkózni, hogy napi küzdelmeik során megláthassák a láthatatlant, fölismerjék a fölismerhetetlent.

Egyébként roppant haragvó pap volt Isten Kalmár szolgálója, „ha rá lett volna bízva az ítélet, irgalom nélkül fölhúzza a vízözön zsilipeit”. Hosszú, sovány, hajlott, fekete árnyéka volt, bozontos, szürke szemöldöke alól fürkészve nézett végig az osztályon. Isten haragját Pompej példáján így mutatta be a rémült kölyköknek: „A pogányok, mindnyájan a színházban tátották a szájukat, és nem is sejtették, hogy isten büntetése közeledik. Érezték ugyan, hogy nagyon büdös van, de azt gondolták, hogy no, megint bevöröshagymáztak a zsidók.” A Móra-gyerek önfeledt kacajra fakadt: de hiszen „mi több vöröshagymát eszünk, mint Stross szomszédék, pedig mink nem vagyunk zsidók”. Kalmár atya mennydörgő hangon kérdezte: hát mik vagytok ti, no, hadd hallom? „Mi szegény emberek vagyunk” – mondta behúzott nyakkal a megkérdezett, s az osztályban „olyan csönd támadt, mintha a hatvanhárom parasztgyereket a Vezúv hamuesője temetett volna el”.

Kalmár pap magányos óráiban kis könyvecskéket írt, katekizmust, szertartástant, de a nagy könyveket is szerette, A nagy Isten eszméje című munkájában kozmológiai, teológiai és etikai érvekkel Isten létének bizonyítására tett kísérletet. Évek múltán, Móra Ferenc már a felnőtt ember együttérzésével állapította meg: „Csak később, amikor én is beértem a nagy miértek dűlőjébe, csak akkor értettem meg, hogy Kalmár pap, az emberpásztor, nemcsak a nyájnak, hanem a maga lelkének is világítani akart ezzel a lámpással. Kísértései, kétségei, magával való viaskodásai voltak, mint mindenkinek a csillagok alatt, kikre Isten lelke rálehelt.”

Elragadtatással nézem a Jézus báránnyal című festményről készült másolat alakját, s zengnek bennem tovább Babits versének sorai: „Óh bár adna a Gazda patakom / sodrának medret”, hogy biztos utakon járjak, s hogy rábízzam magam a sodrásra! S mert Karácsony van, lélekben otthoni tájakon járok, eszembe jut, Óbecsén egykor nekünk is volt Aranyszőrű kis báránykánk. Cziráky Imre mélységes mély, balladai súlyú elbeszélésében a faluszéli kunyhó jégvirágos ablaka mögötti homályban, dermesztő hidegben, az aranyszőrű bárányról álmodó Mihálka előbb fullad meg a torokgyík fojtogatásától, mint ahogyan Fercsi, a nagyobb fiú, a templomi, jámbor falusi kezek faragta betlehem jászla mellől ködmöne alá rejtve, elhozhatta volna néki a valódi báránykát. Ritkán tapasztalt mélységek nyíltak meg az író szívében, s az együttérzés tollára csalta a legszebb vallomását is: künn, a téli alkonyatban elkezdett esni a hó. „Szállott, szállingózott… Úgy jött, szép lassan, szél nélkül. Mind sűrűbbek, mind nagyobbak lettek a hópelyhek, és Karácsony böjtjére olyan fehér, olyan szépségesen fehér lett a falu, hogy öröm volt nézni! Meg hallgatni is! Mert valami különös, édes muzsikája van a karácsonyi hóesés csendjének. Csak szív kell a meghallásához!” Adna nekem – és mindenkinek, akiket szeretek – a jóságos Teremtő akkora szívet, hogy benne megteremjenek a vigasztaló gondolatok és érések is!


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége