2024. március 28., csütörtök

Feltámadt a Szabadkai Filharmónia

December 12-e ünnepnap volt Szabadkán, a város szimfonikus zenekarának ünnepe. Három éve nem láttuk, nem hallottuk, s most egyszerre feltámadott tetszhalálából. Nem először történik, hogy a 111 évvel ezelőtt megalakult zenekar elnémul, majd erőre kap és újra talpra áll. Ezúttal Zsiga Pál, a zenekar elnöke és koncertmestere volt az, aki minden követ megmozgatott, hogy a városnak továbbra is legyen működő zenekara. Amikor látta, hogy Szabadka mostani vezetősége hátat fordít a nagy múltú együttesnek, szétnézett a nagyvilágban, s Amerikában rábukkant egy olyan cégre, amely hajlandó felkarolni a Szabadkai Filharmóniát. A Parma Recordings vezetősége érdemesnek találta e távoli város zenészeit anyagilag támogatni. Az újjászületett művészegyüttes múlt csütörtökön mutatkozott be a nagyközönségnek.

A közönség valóban népes volt, zsúfolásig megtelt a szabadkai városháza tanácsterme, sokaknak nem is jutott ülőhely.

Mozart Figaro házassága c. operájához írt nyitányával kezdődött a műsor, amelyet három modern szerzemény követett. A három közül kettő annyira új volt, hogy még soha sehol nem lettek előadva. A mezzoszoprán hangra és vonószenekarra komponált Ave Maris Stella a skót Helen Louise MacKinnon alkotása, a Nothing Shall Come of this szerzője pedig az olasz származású, de az Amerikai Egyesült Államokban élő John A. Carollo. Az Ave Maris Stellában az énekesnő – a szabadkai Alenka Ponjavić Vojnić – mellett igen fontos szerep jut a hegedűnek, egész idő alatt szinte ölelgetik egymást a mezzoszopránnal. A harmadik műnek az Into the Woods címet adta szerzője, a Washingtonban élő Michael J. Evans. Ez utóbbi megszólaltatásához már nemcsak a vonósok, hanem a fúvósok is kellettek, sőt az ütőhangszereken játszó fiatal muzsikusnak is fontos szerep jutott. A dús fantáziával megírt, gazdagon hangszerelt, élénk ritmusú kompozíció nagy tetszést váltott ki a hallgatóságból. De a másik két modern mű is volt annyira fülbemászó, hogy első hallásra elnyerték a közönség szimpátiáját

Az est énekes szólistája, a fent említett Alenka Ponjavić Vojnić ezután két népszerű operettrészletet adott elő nagy-nagy átéléssel: a Messze a nagy erdő kezdetű dalt Lehár Ferenc Cigányszerelem c. operettjéből, és a Heia in den Bergen c. dalt Kálmán Imre Csárdáskirálynőjéből. Mindkét áriával hatalmas sikert aratott.

Az est másik szólistája Zsiga Pál, a zenekar koncertmestere volt, aki egy virtuóz kompozíció, Sarasate gyakran hallható Cigánymelódiáinak bravúros előadásával hozta lázba a publikumot.

A zenekar maga még két kevésbé igényes művet szólaltatott meg, Gabriel Faurétól a ritkán hallható Pavanát, és Bartók Béla zenekarra átírt Román táncait. Ezzel zárult a hangverseny.

Azaz zárult volna, ha a közönség azt engedte volna. De nem engedte, s a zenekar kénytelen volt egy ráadást adni, ami Brahms Első magyar tánca volt. Csakhogy a lelkes tapsviharnak ezután sem akart vége szakadni. Ekkor a pódiumon újra megjelent az énekesnő, s még egyszer elénekelte Szilvia belépőjét a Csárdáskirálynő c. operettből. A publikum egyre csak tombolt, de a sikert tovább fokozni már nem lehetett.

A nap hőse mindenképpen Zsiga Pál, a zenekar elnöke (igazgatója?), újjáélesztője, koncertmestere és szólistája volt, de nem szabad megfeledkeznünk Miran Vaupotićról, a karmesterről sem, aki minden különösebb pózolást mellőzve, világos mozdulatokkal irányította és tartotta össze a nem túl nagy létszámú zenekart.

Megható élmény volt újra hallani a Szabadkai Filharmóniát, a „mi zenekarunkat”, s mi mást is kívánhatnánk neki, mint hogy még sokáig működjön és fejlődjön valamennyiünk örömére. Egy kérdés azonban állandóan a fejemben motoszkál: Vajon tényleg nem találhatott volna megfelelő támogatásra ez a zenekar valahol közelebb – mondjuk itt Szabadkán –, ha már egyszer szabadkai?

* A szerző a Szabadkai Filharmónia volt koncertmestere