2024. április 16., kedd
Karácsony havi naplójegyzetek

Lakadalmazna az ördög

„Kërëszt nyomja a ládikát”*

24.

„A túlvilágra semmiféle anyagi gazdagságot nem viszünk magunkkal, csak-csupán a lelkit. Nekem ennyi útravaló bőven elég!”

Kálmány Lajos plébános talán túlságosan is a szenvedélyének élt, ezért a felettesei állandóan megrótták, s a papi pályafutása során több alkalommal is áthelyezték eldugott zsákfalvakba. Hogy ne is kelljen foglalkozniuk vele s a rigolyáival. Mert ő a Boldogasszonyt ősvallásunk istenasszonyának vélte, s mitológiai nyomokat keresett mindenütt a magyarság nyelvében! No még ilyent! Hol Csanád, Arad, hol Temes vagy Torontál megyébe irányították. De az áthelyezés a számára nem büntetés volt! Inkább a Jóisten figyelmes akaratát és kegyét látta meg benne, ki ugyanis az ő javára igazított minden bántó igazságtalanságot. Így aztán bármerre terelték, mindenhol archaikus kincsekre lelt, népi hagyományokat és felbecsülhetetlen népi értékeket gyűjtögetett össze. E gyűjtéseit aztán maga szerkesztette, s a gyér támogatások hiányában 1877-től néha csupán a saját pénzén adta ki őket.

Utoljára Csanádpalotán volt segédlelkész, ahol a betegessége miatt 1910-ben nyugdíjazták. Röviddel utána visszaköltözött a pezsgőbb életet élő szülővárosába, Szegedre. Régi vágya volt, hogy az 1882-ben Szeged hajóállomásán ünnepelt hazatérő bukovinai székelyeket az al-dunai új otthonukban egyszer meglátogassa, s most már megtehette…

„Ezek a bukovinai székelyek! Hogy zengték a hajón a Boldogasszony anyánkat, midőn a Duna vizén hajóval Titel felé indították őket… S a templomukban ma is hogy éneklik! Mint kerubok! Szárnyas angyalok! Szebbet, jobbat, meghatóbbat elképzelni nem lehet!” – mondogatta lelkendezve, s már az első pár napban teleírta az első vonalas irkát.

Vendéglátója, a helyi plébános azon is elcsodálkozott, hogy vendége milyen bátor ember. Hiszen sötétedés után is kimerészkedett Székelykeve utcáira, s éjnek idején elkóborolt a Széjjekre, hogy a friss levegőn további élményeket gyűjtsön. Több alkalommal bement a varázslatos Tükör utcába, ahol csak a pocsolyák vizében tükröződő hold fénye volt a gyér kivilágítás. S ahová éjszaka a legbátrabb alszegi legények sem merészkedtek el maguktól. Legfeljebb részegen elvétették az utcát, s megrettenve a temetőben kötöttek ki. Kálmány plébános úr azonban nem hetvenkedni akart, csupán csak összehasonlítani szerette volna a holddal kapcsolatos régebbi dolgozatának elemeit a székelyiek holddal kapcsolatos képzeteivel. S eközben, a nyelvhagyományi vizsgálatok tükrében, mert a Tükör utcai holdvilágban is gyönyörködni.

A székeli pap azonban nyugodalmasabb életre vágyott, és sötétedés után inkább bezárkózott a parókiára, elmélkedett, vagy elmerült az imáiban. Nem nagyon volt kíváncsi az utcákon randalírozó fiatalságra. Mert azok gyakorta elfelejtkeztek magukról, s még a templom közelében is úgy hangoskodtak, kurjongattak s veszekedtek, mintha a kocsma előtt. A kút káváján üldögélve gyakran oly kemény szitkokat szórtak egymás fejére: visszhangzott tőle a falu, de tán még a szenteltvíz is reszketett belé… Kálmány plébános úr erre is csupán a fejét ingatta: „Hagyja csak őket, előbb-utóbb lenyugosznak s majd megtérülnek… Isten gyermekei ők. Szeretni kell őket, s jobbá válnak.”

Hazafelé

Kálmány plébános úr csupán egy-két hetet töltött el Székelykevén. De akkor találta azt a híres „kárinkodós noteszkát” is. S mert az „sok hitványságokat s igen vaskos obszcenitásokat tartalmazott”, az illetlenségekkel teli gyűjtést nem is adta vissza a tulajdonosának. „Hogyisne, hogy használja, s terjessze!” A noteszt inkább vette a saját felügyelete alá, s a reverendájába elrejtette. Hamar eltelt az idő, s amikor Székelen danolni kezdték, hogy: „András napja ma vagyon, / Ugrik a bak a fagyon…”, akkor elindult hazafelé. Akkorra beálltak a fagyok, s keményebbre váltott a tél. A mi papunk azonban addig aprította a tűzifát, hogy másodszorra is alaposan megfázott. S akkor ágynak esett. Akik akkor még éltében látták, azt mondták, tisztára olyan sárga, mintha megguruzsmálták volna.

Szokták mondani, hogy a baj nem jár egyedül. S tényleg, nemsokára váratlanul, fagyos rongyokkal bebugyoláltan betoppant hozzá Fénnya Gyurka! Lehet, hogy gyalogosan jött, de az is, hogy csak megjátszotta magát, s valójában rejtett alagutakon, föld alatti vájatokon keresztül jutott el egészen Szegedig. Élő ember nemigen tudhatja, de való igaz, hogy Gyurka a semmiből termett elő. Az épp szendergő Kálmány plébános úr ágylábánál türelmesen addig várakozott, mígnem az a hagymázas álmából felébredt. Vigyorgott reá, mint Mózes a moslékra, s nagy nyájasságot színlelve érdeklődött az egészsége felől. Mintha nem látná azzal a kidülledt kancsal szemével. Hamarosan ki is derült látogatásának a valódi oka. Megtudta az ördög, hogy a noteszkája a plébános úrhoz vándorolt, s most e meglelt könyvecskéért jött. Érte még temérdek pénzt is felajánlott. De eredménytelenül követelte vissza magának.

A pap megkukult, s csak rázogatta a fejét, mint aki a tényeket nem tudja letagadni, hazudni sem akar, de segíteni sem szándékszik…

Fénnya azonban nem tágított, s hamarosan figurát váltott: undok lett, és erőszakos! Tisztára kifordult magából. Fenyegetődzött, hogy így meg úgy! S ha nem adja elő, menten megüti!

Gondolta magában az öreg pap, na, ennek már a fele sem tréfa. Akkor megijedt, hogy az ördög tán még a lelkét is elveheti… s végül elárulta, hová dugta a noteszkát: a tisztaszobában van, a házi oltárán, egy kis ládikában! De nem tudott felkelni, hogy odaadja.

Az ördög, na, hogy majd ő! Nyúlt is volna a ládikához, de gyorsan vissza is hőkölt, ijedtében akkorát ugrott, mint egy bakkecske! A ládika tetején egy ónozott feszület volt, s a megfeszített Jézustól meg úgy rettegett az ördög, mint mi őtőle!

Na, odavolt az öröme, a ládika közelébe se mert menni. Csak ugrabugrált, dülöngélt s jajveszékelt, mint egy habókos. És hajnalodott, lassacskán lejárt a kimenő ideje! Akkor még egyszer rimánkodni kezdett: „Jaj, jaj! Az a kërëszt, nyomja a ládikát, s így el nem vëhetëm! Sekenj, öreg, add vissza! Hallod-ë? Gazdaggá tëszlek, amíg élsz!”

De már nem várhatott tovább. Egyszer csak megnyitotta a kuptor ajtaját. Beugrott a kemencébe, fel a kürtőbe, s úgy eltűnt, mint a kámfor! Kénbűz, égett kotlott tojás szaga maradt csak utána.

Papunknak is fogytán volt az ereje. Még felvette az utolsó kenetet, s másnap, december 5-én vissza is adta a lelkét az Úrnak. Állítólag a halálos ágyánál egy szigorú tekintetű őrangyal állt, hogy az ördög véletlenül se háborgassa. Jutott is annak eszébe ilyesmi! Fénnya már árkon-bokron túl volt. Jó ideig Székelykevén se látták, valaki azt híresztelte, hogy talán visszament Bukovinába.

Kálmány Lajos néprajzkutató és katolikus pap (1852. május 3. Szeged – 1919. december 5. Szeged) hagyatékát később Móra Ferenc vásárolta meg a Somogyi-könyvtár számára. E hagyaték később, levelezéseinek kivételével, a Néprajzi Múzeumba került. De hogy mi lett a sorsa a ládikában lévő kárinkodós noteszkának, azt talán sosem tudjuk meg.

széjjek: szélek, a falu északi része köré húzott félutcák
megguruzsmálták: megátkozták
kuptor: kemence
kotlott tojás: záptojás
kárinkodós noteszka: káromkodásokat tartalmazó zsebfüzet