Az utóbbi csaknem húsz évben, amióta Magyarkanizsán élek, a városka titkos történetének kutatása mellett különös szenvedélyemmé nőtt az alföldi festészet helyi képviselője, Dobó Tihamér (1937–1987) élettörténetének és az abból szervesen fakadó művészetének megismerése. A hányatott sorsú vonalmágus tudományát – legszebb pillanataiban – a síkság rajzművészetének és festészetének esszenciális eredményeként értelmezem: a végtelenre állított szem, illetve az úgynevezett horizont-problematika legmagasabb fokú kifejeződéseként. Vele kapcsolatban most festészetének kezdetéről, még pontosabban a kezdet és vég egyedi egybetükröződéséről értekeznék.
A festő viselt dolgairól szóló sokszori beszélgetéseink alkalmával apósom, Bicskei Rudolf (született 1930-ban) nagy lelkesedés közepette mesélte, még inkább ecsetelte Dobó Tihamér – a kanizsaiaknak inkább csak „Cigonya” – grafikus-rajzoló és festő első olajképeinek létrejövéstörténetét. A szerbiai Nišből – ahol barátai közbenjáró unszolására képzőművészetet tanult – az éppenhogy csak hazatért ifjú rajzoló szókimondó bosszúsággal vágta oda az akkor még 20-as éveiben járó apósomnak frissen szerzett diplomáját, mondván: „Itt van, cseszd meg. Ez a szar nem kell nekem.” És mert ilyen volt, többé nem törődött az okirattal. Hanem bizony mással inkább kellett törődnie. A kanizsaiakat ugyanis az 1950-es évek végén nemigen izgatta a rajzos grafika, amiben pedig oly páratlan volt emberünk. Mondta is ezért apósom a forrófejű tehetségnek: „Idefigyelj, Cigonya, ha jót akarsz magadnak, akkor inkább olajfestményeket készítesz… mert te ugyan nem tudod, én viszont igen, hogy ez kell a népnek.” A válaszra, hogy ő nem mázoló és nem festő, apósom – aki ifjúkorában maga is kacérkodott festészettel, és még az újvidéki művészeti iskola felvételijét is lerakta – a maga józanságával csak annyit válaszolt vissza: „Cigonya, majd én mindenben segítek neked.”
A sors aztán úgy hozta, hogy Dobó Tihamér Cigonya első olajfestménye feleségem, Bicskei Ágnes révén jó tizenhét éve legnagyobb örömömre a mi nappali szobánk falát díszíti. A kérdéses kép, Cigonya ominózus „No. 1”-es olajfestménye bizonyos értelemben festészeti delikátum, ugyanakkor bácskai irodalmi unikum is egyben, hiszen az jószerével Tolnai Ottó Kossuth-díjas költő 19 évesen, 1959 nyarán – tehát kerek 60 éve – írt Kánikula című szerelmes verse nyomán, mintegy annak igen találó illusztrálásául született. A vers így hangzik:
KÁNIKULA
egy rövidke időre minden megállt
még pedig a rezgőnyárfa is
egy pillanatra mindent megbűvölt a kánikula
nem csak a kicsi gyíkot
és egy picurka időre előttem teremtél
a délibáb optikai csalásával
a délibáb cica-egeret játszik
szaharai-utas lelkemmel
Itt a Tisza partján
barangolok
levélcsókjaid után
Tolnai Ottó
Kanizsa, ’59 nyarán
A Kánikula című képnek, amelyen megjelenik egy kékesen elmosódó ikonikus arc, egy napba öltözött jegenyenyár, egy gyíkocska csont-fehéren, egy Tisza-parti részlet fejjel lefelé, valamint egy szamárkóró egy-két kergetőző dongóval, a háttérhangulatát a narancsos-okkeros árnyalatok mellett egy meleg, homokos, távlattalan szürkeség adja. Apósom elmondása szerint első három olajfestményéhez az ifjonti festő drága hollandi festéket, valamint az akkor még létező tiszai porondokról hozott erősen átszitált homokot használt, amit elkeverve aztán spaklival, azaz lereszelt élű konyhakéssel vitt fel a vászonra. Elképzelése az volt ugyanis, hogy majd így az olajból mutatósan előcsillannak a homokkal elegy kagylókristályok. De ebben tévedett Cigonya. Az olaj sajnos mindenfajta csillogást elnyelt. A Kánikula című képét Cigonya Dobó Tihamér/60-nal szignózta a kép jobb felső sarkában. Mint mondottam, első kanizsai, illetve síksági imágóktól hemzsegő látomásos olajfestményét rövidesen követte még két hasonló manírban készült kép, amelyek viszont apósoméknál találhatók. Az egyiknek Partra vetett hal, a másiknak pedig Virágszerelem a címe. E képek mind 1960-ban készültek, akkor, amikor Dobó Tihamér Cigonya immár festőként is „megszületett”.
Eleőd Ildikó az alföldi festészetről írt tanulmányában a következőket írja: A síkság tájábrázolás szempontjából szinte anti-táj. A horizont, az ég és a föld vízszintes sávja két részre tagolja a látványt. Nincs távolságérzékeltető elem, nincs tényleges perspektíva. A kanizsai festészet nagy alakja, Dobó Tihamér Cigonya jól láthatóan ezzel a problémával küzdött még egyik utolsó és talán ténylegesen utolsó munkájánál is, amelyet nem várt módon a kanizsai Ősz utcában, Bús Erika könyvelő nemrég elhunyt öccsének szobájában leltem meg.* A kérdéses munka csak elkezdett. Cirka 100×140 cm-es lealapozott vászon – fekvő pozícióban, rámázva s rajta fekete vastag puha grafittal egy ábrakezdemény. A vázlat alsó zónájában egy felénk/tőlünk „S” alakban kanyarodó útszerűség, mely felett egy dombhát (az Orompart lenne?), rajta fákkal övezett tanyaház, tőle az út kivehetetlen enyészpontja felé lejtve facsoportszerű firkálmány. Az egész felett csaknem az út visszatükröztetéseként két lazán (csuklóból) odavetett égaljszerű felhővonulat. Cigonya még készülőfélben megrajzolt nem is kettő, hanem mindjárt három vonalat: az utat, a hátságot és a felhővonulatot, melyek, mint ahogy korábban mondottam, a bal felől eső rekettyés bozótszerűségben tűnnek el. A rajzvászon nagy része üres. A kép felső jobb sarkában hevenyészetten van odavetve: „Sima Rúzsinak”. Az egész ábra alatt, középtájt kezdve áll: „Ez az utolsó képem”, ennek folytatásában kissé jobbra „Cigony” aláírás, de dátum sehol…
Igen, az első olajkép rajzos ikonszerű mélységi rétegződésétől Cigonya a Tisza-kanyart és a járási horizontálist ábrázoló képein keresztül eljutott végül a síksági perspektíva ábrázolásáig. A rajzoló festményétől a festő rajzáig. Gyakran kombinálta e kettőt: a távlattalan tájba vetített ikonszerű kinagyított, részletszerű, lebegő, rajzos „megtámasztó” látomásos ábrát és az elmosódó mélységbe hatoló végtelen „tengerszerű” síkot. A kör első és utolsó „festményével” zárult be. A kör egyenessé vált, az egyenes begörbült. A centrális és az enyészpont-os perspektíva a kanyar ívével a pusztai létszemlélet örve alatt összeért…
*A későbbi elmondásokból kiderült, hogy a fiútestvér valamikor a Lipában pincérkedett, ezért – mert gyakran járt el így Cigonya – könnyen lehet, hogy kisebb figyelmességekért, kosztért, piáért kaphatta ezt a befejezetlen, utolsónak aposztrofált, legendába illő képet.
