Hányszor történt már meg, hogy az utcán, üzletben, játszótéren, kávézóban, a tömegközlekedési eszközökön olyan gyerekekkel találkoztunk, akik üvöltve rohangáltak, szinte fellökve a környezetükben lévő felnőtteket, gyerekeket, zavarva a játékban, a foglalatosságban másokat, a szülő pedig, mintha észre sem venné gyermeke viselkedését, nyugodtan beszélget, vagy éppen okostelefonján pörgeti a képeket, üzeneteket. Vagy olyan kiskorúakkal és fiatalokkal találkozunk, akik hangoskodnak, lökdösődnek, ízléstelen, trágár a beszédük, provokálják a környezetüket. Vagy éppen a tanítási órákon viselkednek fegyelmezetlenül, túlságosan szabadon, nem dolgoznak a feladaton, a tanár többszöri figyelmeztetése után sem, fölállnak, járkálnak az órán, odakiabálva a tanterem másik felében ülő társuknak, zavarva a többieket, elvakkantva magukat, parancsokat osztogatnak a klikkjükhöz tartozóknak, felborítva az órák rendjét.
A szülői reakciók elmaradnak, fegyelmezésnek még a jelét sem mutatják, sőt a gyermeküket védelmezik akkor is, amikor inkább valóban szülői szigorra, tartalmas beszélgetésre vagy éppen büntetésre szolgáltak rá. A gyermeküket nevelni próbáló pedagógusok ellen fordulnak, aláásva azok tekintélyét. Általában a szülők akkor sem reagálnak, amikor már szinte mindenhonnan mérges tekintetek, odafordulás, torokköszörülés stb. formájában jelzéseket kapnak, hogy tenniük kellene valamit, fegyelmezni gyermeküket, hisz az túllépte a határt. Én ilyenkor dühös is leszek, persze magamban, ugyanakkor össze is szorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy ezek a gyerekek óvodába, iskolába kerülnek, vagy már oda járnak, és mennyire megnehezítik az ott dolgozó pedagógusok munkáját, megkeserítik a csoporttársaik életét. Nem mondom, hogy szigorúan fegyelmezni kell a gyerekeket, minden lépésüket kontrollálni, tiltások formájában korlátokat állítani, de azt vallom, hogy a gyerekeknek nagyon is szükségük van szabályokra és korlátokra, hisz hogyan tanulhatják meg különben, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az elfogadható viselkedés, azt, hogy nemcsak nekik személyesen vannak jogaik, hanem a körülötte lévő gyerekeknek és felnőtteknek is. És persze vannak kötelezettségeik is. Egyszerűen szólva fegyelemre is nevelni kell őket.
Biztosan lesznek, akik másként gondolkodnak, de nekik is figyelmükbe ajánlom Kovács László gondolatait a fegyelmezéssel kapcsolatosan: „…fegyelemre nevelni személyiségépítő, hisz a fegyelem segíti a személyiségfejlődést. A fegyelem ugyanis nem szabadságkorlátozó, hanem szabadságszabályozó tényező. A fegyelem a dolgok olyan rendszere, mely elősegíti valamilyen cselekvés biztonságos, sikeres végrehajtását, legyen az ismeretszerzés, érzelmi vagy erkölcsi fejlettség megszerzése, valamilyen munkafolyamat elvégzése, egy manőver végrehajtása vagy maga a gyermeknevelés. A fegyelem biztosítja a szabad és biztonságos cselekvést. A gyermeknek ugyanis szüksége van a felnőtté válásban a felnőttek batározott segítő irányítására. A gyermeknek nem jó, ha a szülők, a felnőttek feladják tekintélyüket, a rendre, fegyelemre nevelést.” (Kovács László: Nevelési elveink)
A szabályokra, rendre, szokásokra a családban és a közösségben is szükségünk van, mert ez olyan „segítő eszköz, amely biztonságossá teszi a világban való életet”, annak, aki nevelni akar, követelményekkel és elvárásokkal kell a gyermek felé fordulnia. Ehhez pedig egy kis önművelésre is szükség van, hogy feltérképezzük és kialakítsuk azt az értékrendszert, amely szerint szeretnénk élni, és amelyet a gyermekeink felé közvetítünk. Az értékrendszert, amelyet a továbbiakban követelmények és normák formájában állítunk a gyerekek elé, kijelölve aktivitásuk, fejlődésük, viselkedésük útját és egyben szabad terét – írja Kovács László. Hogy a gyerekeink az életben helyt tudjanak állni, szükség van arra, hogy szembesüljenek a családban és az iskolában is azzal, hogy erőfeszítést kell tenniük, szembeszállni a nehézségekkel, a célok mellett kitartani, az utasítást, a feladatot elvégezni, hogy sok mindent meg kell csinálni. Ha „kell”, akkor azt kell! És nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy az első osztályban a gyerek csak azt akarja csinálni, amihez éppen kedve van, megtagadva az együttműködést a tanítóval, az órán való munkát.
Ennek eléréséhez szülői következetességre, követelményekre is szükség van. A családban ezt a nevelést az otthoni munkában való részvétellel segíthetik. A házimunka, többek között, felelősségre és önbizalomra nevel. Minden életkorban végezhető a házimunka. A legkisebbek, a 2–4 évesek elpakolhatják a játékaikat, segíthetnek a házi kedvencek etetésében, adogathatják a teregetni való ruhát stb., de a serdülők feladatai sem maradhatnak el, például vigyázhatnak a fiatalabb testvérekre, segíthetnek a bevásárlólista összeállításában, részt vehetnek a mosásban, takarításban, ablakmosásban stb. Listákat találhatunk össze azzal kapcsolatosan, hogy melyik életkorban mely házimunkák adhatóak a gyerekeknek nyugodt lélekkel.
Ne tévesszék szem elől, hogy a szabályokat ki kell alakítani és be kell tartani. Rendre, szabályokra, szokásokra, törvényekre szükség van, ezek az emberért vannak, és dolgozni kell azon, hogy a gyerekeink is, mire felnőnek, képesek legyenek arra, hogy kialakítsák a belső és külső rendet, figyelembe véve és tiszteletben tartva az alapvető emberi szükségleteket, törvényszerűségeket, a fizikai, biológiai, szellemi, erkölcsi törvényeket.
