2019. november 26-án hosszú betegség után Tel-Avivban elhunyt Dan (Dani) Reisinger a világban jól ismert grafikusművész, a mai Izrael képzőművészetének egyik meghatározó egyénisége. 1934. augusztus 1-én született a bácskai Kanizsán, ahol Reisinger Ivánként anyakönyvezték. Édesapja családja a századfordulón került Zalaegerszegről Szegedre, majd onnét a tiszai Kanizsára. Festővállalkozók voltak, akik hol templomokat, hol középületeket, hol hidakat festettek. Hagyományaikat tisztelő, asszimilálódott magyar zsidókként élték szorgos életüket. Édesanyja tiszai őshonos szerb asszony volt, aki otthon volt, mind a magyar, mind a szerb világban, de Dani szerint mindig magyarul főzött. Házasságával vállalta a zsidó sorsot, s ezt akkor sem hagyta el, amikor férje 1943-ban a Don-kanyarnál magyar munkaszolgálatosként meghalt. Danit a deportálásoktól szerb rokonai mentették meg, Reisinger nagyszüleit Auschwitzban gyilkolták meg. De Danin kívül a család több tagja is túlélte a vészkorszakot. Édesanyjával együtt az új jugoszláv korszakban sok örömük nem volt, így 1949-ben kivándoroltak Izraelbe, ahogy Dani szokta mondani: „megindultunk Erecbe, amiről nem sokat tudtunk”. Így vezetett az út a Tiszától Jeruzsálembe. Hamar kiderült, hogy jól rajzol, a Reisinger-ősök is ügyeskezűek voltak, s a Jeruzsálemi Héber Egyetem Képzőművészeti Akadémiájára, a Bezalelre került, ahol grafikusként végzett. 1957-ben már a Brüsszeli Világkiállításon építette és díszítette az izraeli pavilont. S ott készült plakátja fődíjas lett. Ezt követően Londonban élt, ahol a British Múzeumban ismerte meg feleségét, hű társát Annabelt. Az 1960-as évek elején vele tért haza Izraelbe, ahol sok feladat és munka várt rá. Meghatározó szerepe volt Izrael akkori – máig ható – vizuális arculata megteremtésében. Sikert sikerre halmozott és a világban is ismert grafikus lett. Stílust teremtett és vele iskolát. De nem csupán az izraeli képzőművészetnek lett meghatározó alakja, hanem fontos formálója volt a világban a 20. század utolsó harmada formatervező művészetének. De festőként, grafikusként és szobrászként is számon tartják. Az egyik leghíresebb munkája az általa tervezett öröknaptár, amelyet a The Museum of Modern Art adott ki New Yorkban. Magyar kollégáival mindig jó kapcsolatot ápolt. Tagja volt a Magyar Plakát Társaságnak. 2009-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem címzetes egyetemi tanára lett. Számos magyarországi és szlovéniai művésztelep résztvevője volt. Legutolsó kiállítása Magyarországon 2018-ban volt a budapesti Esernyős Galériában.
Vele a sors 1998-ban hozott össze, amikor először szolgáltam magyar diplomataként Tel-Avivban. Egy tengerparti étteremben futottunk egymásba, ahol épp barátaival azt ünnepelte, hogy megkapta Izrael legnagyobb tudományos és művészeti elismerését az Izrael-díjat. Valahogy félre vonultunk és beszélgetni kezdtünk, s ettől kezdve egy életre barátok lettünk. Közvetlen ember volt, szerette mindenkiben és mindenben a jót észrevenni. Számos kultúrában benne élt, nem csupán nyelvileg, hanem ezeknek a világoknak értette a mélységeit is. Minden nyelven, amit ismert, rengeteget olvasott. A magyar kultúra személyiségének, de művészi látószögének is egyik meghatározó eleme volt. Hihetetlen nyelvi emlékezőképessége révén a magyar nyelv olyan rétegeit őrizte meg a Bácskától távol, amely szinte hihetetlennek tűnt. De ez volt a szerbbel, és az angollal is. A héber pedig új anyanyelve lett. Bármilyen nyelven beszélt annak lényege mindig az volt, hogy a kultúra kincs, s a modern kornak szép és átgondolt vizualitásra van szüksége. Leginkább tőle tanultam meg miként lehet értelmezni a 20. század végének képzőművészetét. Neki pedig én kapcsolat voltam a magyar kultúrával, de valamiképp szülőföldjével, a tiszai Bácskával is. Amikor 2000-ben nagykövetként tértem vissza Tel-Avivba, már régi barátként üdvözölhettük egymást. Büszkeséggel tölt el, hogy Szepes Hédi művésztörténésszel mi indítottuk útjára 2005-ben életmű kiállítását a budapesti Iparművészeti Múzeumban, amely ezt követően bejárta Európa nagyvárosait. 2006-ban abban a tiszteletben részesültem, hogy én is elmondhattam belgrádi kiállításának megnyitóján, mit is gondolok a belőle áradó tehetségről és a sajátos tiszai humanizmusáról.
Reisinger Dani igazi kanizsai volt. Ezt nemcsak a magánhangzóiból lehetett kihallani, hanem mondatai tartalmából is. Kevés embert hallottam úgy beszélni a Tiszáról, mint ahogyan ő tette. A folyó a gyermekkorát jelentette: a szépséget, a kalandot, az örömöt és a fájdalmat egyaránt. Sokszor beszélt nekem cesareai házában – miközben a teraszról a Földközi-tengert csodáltuk – a kanizsai halászléről. Amikor együtt ettük ezt a kanizsai Tisza-parton, számomra bebizonyosodott: nem túlzott. Beavatott gyermekkora rejtelmeibe, sokat beszélt osztálytársairól, a bácskai emberek közvetlenségéről, de arról is, hogy a politika ezt miként tudta felkavarni. Szeretett Kanizsára menni. Bántotta, hogy a jugoszláv kommunizmus bukása után szülőházát nem tudta visszavásárolni. Többször voltam vele Kanizsán, egyik kiállítását is én nyitottam meg. Az idősebbek a városban még mind ismerték, vidáman fogtak vele kezet, örültek neki, büszkék voltak rá. A fiatalok kicsit furcsán néztek a jól öltözött világhírű finom úrra, aki egymás után szívta a cigarettát és gyöngéje a bácskai pálinka volt. Aki magyarul szólt hozzá, annak magyarul; aki pedig szerbül szólította meg, annak szerbül, válaszolt. Dani sajnos elment bácskai emlékeivel, most eljött az ideje, hogy a Bácska és Vajdaság mentse meg magának földje remek szülöttjének emlékét. Reisinger Iván – Dan Reisinger nyugodjál békében! LITRAOT!
*A szerző volt tel-avivi magyar nagykövet
