Német veszteségek Jugoszláviában a második világháborúban

Mák Ferenc

2019. december 2., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Felettébb gazdag forrásanyaga révén válik izgalmassá és hitelessé a Bognár András – Horváth M. László – Vladimir Geiger szerzőhármas budapesti és zágrábi intézetek együttműködése nyomán 2018-ban megjelent A magyarok és a németek vesztesége Horvátországban és Bácskában 1944/45-ben és a háború után című kétnyelvű tanulmánykötet, melyben a szerzők a kegyetlen partizánterror történetének föltárására törekedtek. A Bognár András és Horváth M. László közösen jegyezte Magyar veszteségek Horvátországban és Bácskában a II. világháború végén és a háború után című, döbbenetes erejű tanulmányát követően Vladimir Geiger A német kisebbség sorsa Horvátországban és Jugoszláviában a második világháború végén és közvetlenül a háború után címmel a svábok tragikus sorsáról közölt részleteket, kiegészítve ezzel az 1944-ben kezdődő megtorlásokkal kapcsolatos eddigi ismereteinket. A horvát történész szerint az AVNOJ 1944. november 21-én kelt, a Jugoszlávia területén élő németek vagyonának elkobzásáról szóló határozata alapján számos további rendelet, határozat és jogszabály született, melyek révén lehetővé vált, és végül meg is valósult a népi németek törvényes üldözése. A kommunista hatalomátvételt követően tehát azonnal megkezdődött a kollektíven bűnösnek minősített népcsoport tagjainak letartóztatása, táborokba hurcolása és kivégzése.

A gádori tömegsírok közvetlenül a háború után

Kései becslések szerint 500 000 németből mintegy 240 000 ember menekült a Vörös Hadsereg és a partizánalakulatok előretörése elől külföldre, az otthon maradtak közül azután mintegy 200 000 civil ember lett a kommunista Jugoszlávia hatalmi rendszerének kiszolgáltatottja, ezek „egynegyede”, 50 000 ember 1944–1948 között „az etnikai tisztogatás” áldozatává vált. Az internáltak között megközelítőleg 45 000 tizennégy éven aluli gyerek volt, közülük 5600–6000 soha nem tért vissza az övéihez. A Jugoszláv Föderatív Népköztársaság Belügyminisztériumának 1946. január 18-i adatai alapján az ország területén, különböző táborokban 117 458 népi németet tartottak fogva, s csak 12 897 német maradt, aki „szabadon élhetett”.

1945 májusában az Eszék melletti Josipovacon és Valpón megalakultak az első gyűjtőtáborok a horvátországi – szlavóniai, szerémségi és baranyai –, valamint a boszniai németek számára, majd ezeket sorra követték a további „létesítmények”. Ugyanakkor 1944–1945 fordulóján a Bácskában megközelítőleg 30, a Bánátban 43, Szerémségben további kilenc fogolytábort hoztak létre, ahol tízezrek – többségében németek és magyarok – veszítették életüket. Az OZNA Szlavóniába küldött utasítása szerint: „E területek felszabadítása után egyetlen sváb ne maradjon itt, hanem mindegyikük vagy Németországba, vagy a táborokba kerüljön, a bűnösöket pedig le kell tartóztatni és meg kell büntetni […].” Az utasítás nyomán Horvátország kilenc táborába 10 600 németet internáltak, jellemző, hogy közöttük többségben voltak a nők (4500 fő) és a gyerekek (3100 fő). Közülük rengetegen a kimerítő munkában, az éhezés, a járványok és a különböző betegségek következtében haltak meg. A tanulmány szerzője szerint, ha az áldozatok számához hozzáadjuk a háborúban és az azt követő megtorlás során meghalt szlovéniai németek számát is, kiderül, hogy „a jugoszláviai németek tényleges veszteségének száma 95 000–100 000 körül lehet”. Tömeges és kegyetlen volt tehát a világháború befejezését követő partizán-megtorlás Jugoszláviában. Ami 1944–1945-ben – és az azt követő esztendőkben, egészen 1948-ig – a félmillióra tehető német közösséggel történt, az Vladimir Geiger szerint is „az etnikai tisztogatás iskolapéldájának számít”. Majd a partizánterror 35 000–40 000 magyar áldozatának ismeretében így zárta tanulmányát: „Ezzel az eljárással a titói Jugoszlávia vezetése bizonyította genocid és rasszista karakterét.”

A rettenetes megtorlásra azonban Jugoszláviában hosszú évtizedeken át a túlélőknek és családtagjaiknak emlékezni sem volt szabad, Vladimir Geiger A „megszállók” és a „népellenségek” katonai temetőinek és sírjainak eltávolítása a Vajdaságban a második világháború után című tanulmányában a „kényszerű felejtés” rendőri technikájáról is szólt. A Belügyminisztérium 1945. május 18-án kiadott 1253. számú határozatával ugyanis elrendelte a „megszállók és a nép ellenségei” sírjainak eltüntetését, temetőinek fölszámolását – még emlékhelye se maradjon a történteknek. Ennek a rendeletnek az értelmében „a háború után a táborokba kényszermunka során elhunyt vajdasági németek fogolytemetőit és sírjait, valamint a vajdasági régi német települések melletti temetőket és sírokat megsemmisítették, vagy teljesen elhanyagolták” – mutatott rá a tanulmány szerzője. Példaként – részletesen leírva a vérengzés eseményeit – a verseci német temető felszámolásának elképesztő brutalitását említi, hangsúlyozva: ez történt a partizánterror vajdasági magyar áldozatainak nyughelyével is!

A magyarok és a németek vesztesége Horvátországban és Bácskában 1944/45-ben és a háború után című tanulmánykötet magyar áldozatokról szóló fejezete külön bekezdésben foglalkozik a Horvátországban 1943. augusztus 15-én a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg határozata alapján megalakult Petőfi Sándor magyar zászlóalj történetével, amely később – immár bácskai fiatalok kényszertoborzása révén – Petőfi-brigáddá terebélyesedett, s amelynek vérvörös legendája ma is ott lebeg a bácskai otthonok fölött. A horvátországi szerzőhármas kötete fontos fejezete a jugoszláviai magyarság XX. századi történetének is.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége