2024. március 28., csütörtök

Szembesítés a múlttal

Szász Attila: Örök tél

Múlt hétfőn újabb nagy magyar filmsikernek lehettünk szemtanúi, amikor Gera Marina New Yorkban átvette a legjobb színésznőnek járó Nemzetközi Emmy-díjat. A Szegeden született színésznő a Szász Attila rendezte Örök tél (2018) című film főszerepében nyújtott kiváló alakításával érdemelte ki az elismerést. Az Örök télnek nem ez az első nemzetközi sikere. Korábban már elnyerte többek között a legjobb európai tévéfilmnek járó Prix Europa-díjat, a montreali filmfesztiválról pedig Szász Attila a legjobb rendezés díját vihette haza. Ez a díjeső azért is örvendetes, mert ráirányítja a figyelmet erre a kiváló alkotásra, amely témáját tekintve egyedülálló a magyar filmek sorában. A Gulág Emlékbizottság támogatásával készült alkotás ugyanis az első magyar játékfilm, amely bemutatja a szovjet kényszermunkára hurcolt magyarországi százezrek megrázó történetét.

A történet szerint 1944 karácsonyán egy Tolna megyei kis faluban, Szekcsőn, a szovjet katonák behívják a munkaképes nőket három hét kukoricatörésre. A férjét a frontról hazaváró Irén (Gera Marina) egyetlen gyermekét és szüleit kénytelen hátrahagyni, abban a reményben, hogy nemsokára viszontlátja szeretteit. A szovjet katonák azonban marhavagonokba terelik a nőket és a több ezer kilométerre lévő Donyec-medence egyik kényszermunkatáborába viszik őket, ahol embertelen körülmények között, a farkasordító hidegben kell szenet bányászniuk. Közben a nők szembesülnek a kegyetlen valósággal, hogy nem három hétig, hanem évekig lesznek elszakítva otthonuktól. Irén a megpróbáltatások súlya alatt mind fizikailag, mind lelkileg megtörik. Ekkor ismerkedik meg Rajmunddal (Csányi Sándor), aki megtanítja számára az életben maradás legfontosabb szabályait, emellett a férfi és a nő között egy olyan kapcsolat alakul ki, amely ugyanúgy segíti kettejük túlélését, mint a szabályok betartása.

Egy ilyen történelmi filmdrámánál, főleg amely úttörőként kíván emléket állítani a málenkij robot áldozatainak, az elsődleges szempont, amelyet meg kell vizsgálnunk, a történelmi hitelesség. Ebben pedig az Örök tél kitűnőre vizsgázott. A film Havas János Lánykák, az idő eljárt című műve alapján készült, amelyet a szerző édesanyjának elbeszélései és levelei, valamint saját helyszíni kutatásai alapján írt meg. Ha ez még nem volna elég, Havas János munkájából az a Köbli Norbert írta meg a film forgatókönyvét, akinek a nagyapja szovjet hadifogságban volt. Persze a személyes érintettség lehetett volna buktatója is a filmnek. Mondjuk, ha az Örök tél valamiféle vádiratként készült volna el, vagy abból a célból forgatják le, hogy valamilyen kétes politikai üzenet toljon a néző arcába. Erről azonban szó sincs. Minden egyes képkocka arról árulkodik, hogy az alkotók rendkívüli alázattal nyúltak ehhez az érzékeny témához. Kizárólag az áldozatok történetét mesélték el, arra keresve a választ, hogy hogyan tudták ezt a ma már elképzelhetetlen szörnyűséget túlélni a szülők, nagyszülők. Hozzá kell tenni, hogy Gera Marina családtagjai és ismerősei közül is többen megtapasztalták a málenkij robotot. Az alkotók nem elégedtek meg azzal, hogy bemutatták a szovjet kényszermunkatáborok világát, hanem a magyarországi svábok II. világháború utáni kálváriáját helyezték a történet középpontjába. Ami szintén párját ritkítja Magyarországon. Sőt a film főhőse egy nő, és az egész cselekmény is a gyengébbik nem sorsára koncentrál. A filmiparban tőlünk nyugatabbra ez már természetes dolognak számít, az anyaországban viszont eddig nem sok alkotó választotta témájául azt, hogy a nők hogyan élték át a történelem viharait.

De nem pusztán úttörő jellegű és hiteles alkotás az Örök tél, hanem jó film is. A cselekmény a nézőt egy családi házból, szinte az ünnepi asztal mellől rántja be a marhavagonokba, majd a fabarakkokba, és egy olyan világgal szembesíti, ahol az életben maradás egy szál cigarettán vagy egy tálka híg levesen múlott. Itt ki kell emelni Nagy András operatőri munkáját. Az ő lenyűgöző képei nélkül nem érte volna el az Örök tél a kívánt hatást. A néha-néha bevágott nagytotálok az elkeserítően üres hófödte tájakról jelzik, hogy a kényszermunkatáborból reménytelen a szökés, hogy innen nincs menekvés. A film elején azzal sejteti a közelgő tragédiát, hogy amikor a nők még abban a hiszemben gyalogolnak, hogy kukoricaszedésre mennek, a kamera már az elszáradt kukoricavégekre közelít. Csak csendben jegyezzük meg, hogy ezek a képek bizony nem csak a televízió képernyőjén, de a nagy vásznon is jól mutattak volna. A film legnagyobb erőssége mégis a párbeszédek. A film nem dialógus-centrikus, de a rövid beszélgetések, a ritkán elejtett félmondatok olyan mélységet adnak a műnek, amelyből megérthető, mit is jelentett a XX. század. Az alkotás egyik legmegdöbbentőbb jelenete az, amikor a munkatáborban felsorakoztatják a nőket, és a táborparancsnok a következő szavakkal szól hozzájuk:

„Németek! Ti megtámadtatok minket. Leromboltátok a falvainkat, felégettétek a földjeinket és elárasztottátok bányáinkat vízzel. Amerre csak jártatok, gyilkoltatok és pusztítottatok. A gyermekeink életét már senki sem adhatja vissza, de amit Hitler nevében leromboltatok, azt most újra felépíthetitek itt, a Donyec-medence bányáiban.”

A beszéd közben felmerül a nézőben a kérdés: vajon ezek a dél-dunántúli sváb kis faluból érkezett nők ugyan mit tudhattak a szovjet fronton történ borzalmakról? Mennyire felelősek ők Sztálingrád vagy éppen Leningrád pusztulásáért? Ebben az egy jelenetben benne van a kollektív bűnösség elvének minden ésszerűtlensége.

Magam érdemi kritikát nem tudnék felhozni a film ellen. Néhány anyaországi elemzésben azonban felrótták azt, hogy a film készítői nem kívánták igazán sokkolni a nézőket a kényszermunkatáborokban történt borzalmakkal. A bírálat megfogalmazói nem veszik figyelembe azt, amit fentebb már említettünk, hogy néhányan az alkotók közül személyesen is érintettek, így érthető, hogy nem akartak tizennyolcas karikával megpecsételve, naturális részletességgel bemutatni minden kegyetlenséget. Ha ez lenne a sokadik film a témában, akkor talán én is azt mondanám, hogy lehetettek volna merészebbek az alkotók. Az Örök télnek azonban az a feladata, hogy a lehető legszélesebb közönséghez eljusson, legfőképp a fiatalabb generációhoz, amelynek tagjai a málenkij robotot és a magyarországi német kisebbség kálváriáját legfeljebb könyvekből ismerik. A magyar társadalom a rendszerváltás óta nehezen néz szembe saját történelmével. A számvetés a múlttal döcögősen halad. Ez pedig a mai magyar közállapotokon is erőteljesen érezteti hatását. A filmművészet azonban a maga eszközeivel igyekszik ezeken változtatni. Elég, ha csak az utóbbi évek filmtermésére gondolunk, mint például a Saul fiára, az 1945-re vagy A berni követre. Ebbe a sorba állt be az Örök tél is. Az Emmy-díj pedig, reméljük, biztatásként szolgál a magyar alkotók számára, hogy a sort tovább folytassák.