Az elmúlás dicsérete

Oláh András: Visszafelé

Sándor Zoltán

2019. november 28., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Bizonyos korba érve az ember akaratlanul is visszapillant, felidézi az odáig megtett utat, és összegezi addigi életét. A különféle kihívásokkal teli évek alatt gyarapodott tapasztalatával felvértezve tekint vissza egykori önmagára, küzdelmeire, elkoptatott szavaira, elmúlt szerelmeire, szertefoszlott álmaira. Részelszámolást végez. Szeretteivel. A társadalommal. A korral. Teljesítményével. Önmagával. Ha egykor lázadt is, most már aligha teszi, helyette inkább elmosolyodik, és egy kívülálló bölcsként eleveníti fel lelki szemei előtt legintimebb emlékeit. A felvázolt szándékkal született az idén hatvanéves Oláh András Visszafelé című, válogatott verseket tartalmazó kötete is, amelyben a szerző összegyűjtötte eddig megjelent tíz verseskötetének legjavát, lírai termésének szemlézésével közvetett módon vetve számot eddigi életútjával, hiszen „a versek szikék a versek varratok / bennük mindennap én is meghalok” (monológ). Az öt ciklusba rendezett 78 vers, ahogyan a cím is sugallja, az időben visszafelé haladva idézi meg e visszafogott, ám annál erőteljesebb költészet legfontosabb állomásait.

Hungarovox Kiadó, Budapest, 2019, 108 oldal

„a szégyenlős homályból jó lenne / visszaszerezni az eltékozolt időt” – olvasható a kötetcímadó nyitóversben, ami a válogatás tematikai és formai sokszínűségétől függetlenül nagymértékben meghatározza a kötet alaphangulatát. A költőt a honnan indultunk, hol tartunk, merre haladunk és hová érkezünk kérdések megválaszolása izgatja. Nem ritkán az elvesztegetett idő érzése keríti hatalmába, az emberi lét végessége és küzdelmeink hiábavalósága foglalkoztatja. Ebbéli meglátásait rendszerint találó hasonlatokkal oldja meg: „a sarokban egy pók fonja hálóját / buzgalmának hiábavalóságát figyelem / miközben engem is gyanakodva les a Teremtő” (ultimátum az élőknek). A költői én számos versben a múltról mereng, tökéletlenségében is magasztosra énekelve a maga mögött hagyott időt. Nem kis mértékben nosztalgiaérzetből („hozzáálmodlak egy másik éjszakához”) és szerelmi kitárulkozásokból („befelé sikoltva öleltél”) táplálkozó költészete egyféle kísérlet az emlékek kijátszására, nem véletlen nyugtázza egy helyen, hogy „annyi mindent kell még elfelejteni”.

Az újabb költeményekben domináns létkérdésekkel és szerelmi viszonyokkal foglalkozó líra mellett Oláh Andrásnak a társadalmi állapotokra reflektáló opusa is jelentős. Akkor is, amikor nemzedéki önmeghatározásról van szó, mint a rossz évjárat című versben, amelyben a következőképpen vall: „az ötvenkilencesek eleve mindenből kimaradtak / – nekünk nem jutott sem háború sem forradalom / sem terror sem kényszerű emigráció / maradt a macskaalom-szagú gulyáskommunizmus”. És akkor is, amikor a jelenlegi állapotokról versel, mint az újkori mesékben, újszerű foglalkozásokkal ruházva fel a közismert mesehősöket, akik egykedvűen veszik tudomásul, hogy „ismét kinőtt / a sárkány levágott hét feje”. Társadalomkritikai élű költészete különösen az ezredfordulót követő időszakban erőteljes. Értékrendbeli válság, az emberi kapcsolatok megromlása, elidegenedettségérzet jellemzik ezt a korszakot. S noha általában kerüli a hangzatos szólamokat, és halkan beszél, itt néhányszor kénytelen felemelni a hangját: „kilopták alólunk a földet”, állapítja meg rezignáltan bezárva című versében, míg nem mindegy című művében azon kesereg, hogy „valahol már gyártják a szögesdrótokat / dagad az erszény a bankszámla / a szögesdrót jó üzlet újra / »nem elválaszt hanem összeköt«”.

A korai versekben jelenlévő vallási motívumok ellenére a szó szoros értelmében nem nevezhető vallási ihletésűnek Oláh András költészete, s mégis, Isten jelenléte minden verssorból kiérződik. Isten akkor is jelen van ezekben a versekben, ha hallgat: „bezárva kuporog a csönd / – Isten álruhát öltött” (bezárva). Nem fontos őt mindenáron megnevezni, emlegetni, megszólítani, bár ezekre is van példa. Isten jelenléte az a közös mozzanat, ami végigkíséri a kötetbe gyűjtött verseket, megléte magától értetődő, minden lélegzetvételben ott van. És nagyon jól van ez így, mert Isten hiányában minden más istenné lehet, jól tudja ezt Oláh András. „Álmomban Orpheus vagyok” – írja egyik korai versében a költő. Nemcsak álmában, teszem hozzá, hanem versírás közben is a legendás mitológiai dalnok ő. Bő három évtizedes lírai munkásságát összegezve elmondható, hogy finomra csiszolt költészet az övé. Verseljen szerelemről, elmúlásról vagy társadalmi visszásságokról mindig visszafogott, szelíd és érzelemdús, hasonlatai pedig kerülve a felszínes esztétizálást, húsbavágóan mélyek: „maradunk haldoklók védtelen testtel / míg Isten majd bennünk magára ismer” (kevés).


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége