2024. március 29., péntek

Televízió – áldás vagy átok?

A héten a televízió világnapjához kapcsolódó körkérdésünk apropóján három személyt is megkérdeztem, mennyit tévéznek naponta, és milyen adókat, műsorokat néznek a legszívesebben. Egyikük végzős gimnazista, másikuk negyvenes értelmiségi, harmadikuk hatvan év körüli szabadfoglalkozású – mindhárom esetben határozott nem volt a válasz. A legfiatalabb azt mondta, az utóbbi öt évben maximum tízszer kapcsolta be a készülékét, hogy azonnal ki is kapcsolja, a legidősebbnek meg egyáltalán nincs tévéje. A középkorú indoklását szó szerint idézném: „Mert az egyik legzajosabb kommunikációs csatorna. Egy csomó szeméten kell átvergődnöd magad, hogy egy kevéske értéket találj. Szerencsére sok más forrás van, ami helyettesítheti a tévét.”

Persze azzal tisztában vagyok, hogy a népesség nagy hányada még ma is sokat bámulja az „ekránt”, reggel, este – vagy ne adj’ isten egész nap ott futnak háttérzajként a műsorok. Az egyik korosztály a legfiatalabbak, akiket a szüleik sajnos a mai napig odaültetnek az „elektronikus bébicsősz” elé, hadd bámulják, addig se „csérognak”. A másik célcsoport az idősebbek, az ötven-hatvan felettiektől az aggokig, akiknek a látása esetleg túl gyenge már a hosszan tartó olvasáshoz, az egymáshoz való baráti látogatás, beszélgetés, kártyázás etc. talán már az ő gyerekkorukban sem volt divat, vagy ha mégis, mára elfelejtették, vagy egyszerűen nincs hozzá társaságuk. Kikapcsolódásnak marad a tévé. Az én szüleim is nézik. Filmeket ritkábban, inkább szórakoztató kvízműsorokat, zenés-táncos vetélkedőket, tehetségkutatókat stb.

Ami engem illet, szintén nagyon ritkán kapcsolom be a készüléket, inkább csak porfogó dísznek áll itt az annál gyakrabban felnyitott laptop mögött. Ha mégis arra vágyom, hogy az ágyban kényelmesen hanyatt fekve nézzek végig valamit nagyobb képernyőn, akkor az úgy történik, hogy az interneten utánanézek a kínálatnak, kiválasztok egy filmet – a rendező, a színészek, a kritikák, a nézői kommentárok alapján –, előtte néhány perccel bekapcsolom a tévét, és amint véget ért a mozi – ha egyáltalán végignézem –, már ki is lövöm. Olyan csatorna persze szóba sem jöhet, ahol reklámok szakítják meg az élményt!

No, persze egyáltalán nem azért választom helyette az internetet – és reggelente a rádiót – információszerzésre, mert a tévé veszélyesebb lenne manipuláció tekintetében. Ebből a szempontból egyik médium sem különbözik sokban a többitől. Tény, hogy az arcodba mászó termékhirdetéseket könnyebb kiszűrni a világhálón, de hát a televízióban sem lehetetlen (például csatornaváltással). Ami a politikai propagandát illeti, az mindenhonnan árad – még a mindenkori kortárs szépirodalomból is, ergo hiába dicsekednék azzal, hogy a szabadidőm jelentős hányadát én bizony ennek áldozom... A hangsúly mindig a tudatosságon van. Hacsak nem költözöl ki egy lakatlan szigetre remetének, vagy nem alapítasz kommunát valahol az isten háta mögött, akkor a társadalom legkülönbözőbb – leginkább hatalmi és anyagi célú – propagandái, erőteljes testi-lelki-szellemi nyomásgyakorlása elől nem leszel képes elbújni. Próbálj meg ezért minél tudatosabb olvasó, hallgató, néző és netszörföző lenni, akit nem ejtettek a feje lágyára. Először gondold át szépen, alaposan, minden oldalról a problémákat, mielőtt véleményt alkotnál. (Főképp, ha gyereket nevelsz vagy szavazni mégy.) És persze az sem árt, ha az ösztöneidre is hallgatsz egyidőben.

Áldás vagy átok a televízió? Tőled függ, hogy miben hiszel, minek-kinek hiszel.

A fő veszély szerintem abban áll, amit fentebb említettem: hogy elsődleges célcsoportja éppen a legérzékenyebb – hogy ne használjam a kényes „hiszékeny” jelzőt – korosztályok, a gyermekek és az idősek. A felelősség ezúttal tehát leginkább a középkorúaké: hogy ne engedjék se a gyerekeiket, se a szüleiket elhülyíteni.