2024. március 28., csütörtök

Tehén a vonaton

(Gergely Árpád fotója)

(Gergely Árpád fotója)

Nyolcan szorongunk egy fülkében, amikor a vonat elindul. November végi reggelt utálva, morcos, csipás szemmel bámuljuk egymást, újságba, könyvbe, leginkább mobiltelefonba menekülünk a hosszú út elől. Nem vigasztal, hogy még este elállt a havazás, és a hírek szerint befagyott váltók sem késleltetik majd a megérkezést.

Mellettem egy kövér férfi szuszog, ujjaival olyan vastag combján dobol, ami félő, az első állomásig szétrepeszti a kifényesedett nadrágot. Velem szemben öltönyös úr bámul a semmibe. Nehezen tűri sorsát, hogy neki, ilyen szabású ruhában, közepesen jelentős pozícióban és nagyon fontos küldetéssel, vállait megrogyasztó felelősséggel, egy efféle vasúti kocsiban kell utaznia egészen a fővárosig. De tűri azt a satut, ami egyre kegyetlenebbül szorítja enyhén domborodó pocakját, s amiről szabója csettintve, bepárásodott szemmel állította: ennél jobban egy mellény már nem is állhatna a tisztelt úrnak, az öltöny meg százhatvan-ezerért kifejezetten alkalmi ajánlat.

Hatalmas sóhaj tölti meg a fülkét, meleg, puha ágyról álmodozó, kosztümös hölgyben kavarog a düh: mégis, mit keres itt, amikor talán délig is aludhatna, ha a kötelesség, ami a fülkében ülők előtt örökre titok marad, nem kényszeríti erre az utazásra. A sóhajra ásítás felel, lassan moccanó kézen villan az óra számlapját védő üveg. Egy parasztasszony csodálkozik rá a mutatókra, a beszűrődő hangszórós hang értelmét szeretné megfejteni. De eltéved a szavak kuszaságában, ezért csak ennyit közöl:

– Késünk.

Egykedvűség, közöny szennyezte ezt a szót, mint aki pontosan tudja: a vasút pontosságáról, megbízhatóságáról mesélt történetek már régen elvesztek abban a ködben, ahol a legendák alusszák örök álmukat. Erre gondolhatunk mind a nyolcan, de még egy fejbiccentéssel sem áruljuk el egyetértésünket. Mintha attól félnénk, őszinteségünket a kupé előtt elsuhanó kalauznő a gyengeség jeleként értékelhetné.

Éles sípszó hasítja szét kint a levegőt, apró koccanás figyelmeztet az indulásra, majd lassan kiaraszol a vonatunk a pályaudvarról. Nyolcan dőlünk hátra megkönnyebbülten, s most már három olyan is akad, aki kíváncsi a hírekre. Az öltönyös laptopon horgászik, a világ gazdasági eseményei közül szeretne találni kedvére valót. A kosztümös hölgy kezében vetkőzős lányokról írt, médiasztáros pletykákra szakosodott magazin fényes lapja zizeg. A kövér vaskos ujjai meg úgy gyűrik a sportújság papírját, mintha nem tudnák csalódásukat leplezni: csak betű, kép és megint betű, sehol egy darabnyi füstölt kolbász, fokhagymával átkent szalonna…

Azt mondtam nyolcan egy fülkében?

Újraszámlálás – de hiszen csak hét és fél! Ám az a fél – aki talán hatéves, lányforma, pici, de kövér csomó – a leghangosabb. Mit foglalkozik ő azzal, hogy a vonatokból rég kihullt a beszélgetés jó szokása, hogy asszonyok harsány nevetésére, kockás kendőből kihajtogatott, disznótoros uzsonnákra, a bicskával gyilkolt hagyma sercegésére, morcos munkások bajusz alatt elmormogott panaszára már csak a legvénebb vonatkoptatók emlékeznek. Kérdez, beszél, és újra kérdez rendületlenül.

– És anya, miért van sötét? És a sötét szebb, vagy a világos? És miért ég a lámpa? És ha ég, miért melegít? Mert ugye melegít?

Az öklömnyi fej alig látszik. Annál inkább a szemét eltakaró napszemüveg, ami rózsaszínű árnyalatával, apró virágdíszével jól illene egy tengerparti nyaraláshoz, de mosolyt fakasztóan komikus egy olyan vonaton, ami éppen arra készül, hogy belerohanjon a pusztán terpeszkedő november hideg gyomrába. A lány csacsog, anyjához bújva, ablakhoz préselődve lövöldözi kérdéseit. A mama persze válaszol, zavartan igazít meg szoknyáján minden ráncot, hogy ezt a mozdulatsort két kérdéssel és két válasszal később újra elkezdhesse. Mi meg egymást nézzük, és az ismeretlenség sorompóit máris átugorjuk ki nem mondott, de közös ítéletünkkel: „Na, ebben a gyerekfejben is hígan lötyög az ész.”

– És kiértünk már a városból? És mi a szebb, a város, vagy a falu? Vagy a tanya? Milyen az a tanya? Olyan, mint a farm Amerikában?

„Hát ez már így megy Pestig?”

Százhúsz kilós szomszédom tekintetéből olvasom ki a kérdést, de ő persze nem méltatlankodik. Hatalmas, húsos orrából egyre vadabb szuszogás tiltakozik ugyan, de az orr gazdája azt is tudja: nagyon hosszú út vár még ránk, túl korán van még parázs vitákhoz, csípős megjegyzésekhez. Meg egyébként is: mindenki nevelje meg a saját lányát, nehogy már ő okoskodjon, amikor éhező gyomrát már egyébként is sebesre marja a sav.

– És most már kint vagyunk a mezőn?

A fülkében utolsóként helyet kérő, húszéves diák szépség már válaszolna: „Igen, kislány, már kint vagyunk a mezőn, ahol fehérre meszelt tanyák kacsintanak a vonatra, sík a föld, és tavasszal majd a fű nő” – de a húsz évéhez, edzőteremben formált testéhez nem csupán koptatott farmer, kinyúlt pulóver tapad. Sok türelmet, kevés derűt is hozott magával, no meg egy nagydarabot jólneveltségből, amivel a szülők feltarisznyázták, amikor elküldték az egyetemre. Tíz ujjal nyomkodja a mobiltelefonját, de nem fújtat, legfeljebb picinyke dühvel harapja meg az ajkát fényesítő, csókálló rúzst.

– És tehenek is legelnek a mezőn?

Már mindenki a pusztát bámulja. Tehén sehol. Ezt persze megtudja az anyjától is, aki még mindig udvarias. Pontos válaszait halkan – egyre halkabban – suttogja a hóna alá, ujjai zavartan kuszálják a kis hajcsomót.

– És miért nincs most tehén a mezőn?

„Mert tél van, és fázik” – kiabálnám én is, a kövér is, a kosztümös szépasszony is. Dühünk hízik, alig fér már el a fülkében.

– Mert tél van, és hideg – válaszolja az anyja, majd riadtan felnéz. Sok száz bocsánatkérés hullik ki tekintetéből, még a halványan pislákoló lámpa fénye is megtörik rajta. Vagy inkább egy könnycsepp az, amin rezzen a fény?

– A tehén, ha legel a mezőn, mire gondol? És mond, anyu, a tehén látja a vonatot?

– Igen, látja.

– A tehenek között nincs egy vak se?

– Hát szóval… Tudod… Azt hiszem, nincs.

– És az emberek között akkor miért? És anyu, én miért vagyok vak?

Csönd. Kétszáz kilós, vastag csönd a vállakon. Egészen az ülésig nyomja a hátunkat.

A szerelvény vége egy kisváros ipartelepének kerítésétől búcsúzik, amikor a kosztümös asszony a legfelső gombot markolva enged blúza szorításán, és kérdésében szép zenévé áll össze minden hang.

– Kislány, ismered a mesét Mehemedről meg a három tehénről? Mert én szívesen elmesélem, ha akarod.

És bő török bugyogójában, turbánnal a fején beül közénk Mehemed, aki sosem látott tehenet. A vak kislány nevetésétől kisimulnak homlokunkon a ráncok, arcunkat átrajzolja a mosoly. Majd az öltönyös hirtelen feláll, elnézést, a fenébe ezzel a szoros ronggyal – mondja halkan –, és a csomagtartóra dobja a garantáltan gyűrhetetlen mellényt. A kövér naptól szétszáradt, esőtől, széltől rongyolt aktatáskát varázsol elő az ülés alól, és dörmögve kérdi, kit kínálhatna meg a paprikás szalámiból, amit, százévesnél is vénebb recept alapján saját kezével töltött disznó vastag belébe.

– Egyetlen vékony szelete úgy omlik szét a szájban, hogy még az angyalok is táncra perdülnének tőle. Jó szívvel kínálom, ne szerénykedjenek – brummog, és éles bicskával hasít a kenyérből szalámi alá apró darabokat.

Két tenyerén, alig gyűrött vásznon süteményt tálal a parasztasszony. Akad közöttük édes-habos, de az is talál kedvére valót, aki inkább sósra vágyik. A diáklány bevallja: tegnap, sajnos, a legfontosabb vizsgán megbukott, pedig literszám öntötte magába a kávét, hogy könyvek fölött virrasszon át sok éjszakát. A kövér „Talán még nem hallották…” viccet mesél. És két hatalmas falat között még azt is észreveszi, milyen szépen táncol a szélben a tanyák kéményén kisurranó füst…