A kutya és a macska

EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Tóth D. Lívia

2019. november 21., 15:32

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

2. NAP

– Nézd, anya, milyen cukiiiiiii...

Nézem. Pici bolyhos fej. A fülecskék enyhén hosszúak, de szépen keretezik a szőrmók ábrázatát. A pofija közepén arányos gomborrocska. A szomorú bociszemek pedig szinte kiáltják, hogy „te legyél a gazdim”. Jó reklám... Aztán majd megnő...

– Lányom... Megbeszéltük.

– És ez? – már jön is a következő kép... – Olyan cuuuuuki!

4. NAP

– Anya, néztem a „videjóban”, hogy két cicát ott hagytak az árok szélén. Nem volt anyukájuk, és csak nyávogtak. Elmehetünk értük?

Dávid és Nyafi (Tóth Roland felvétele)

Dávid és Nyafi (Tóth Roland felvétele)

Hogyne. Azonnal indulunk. Bele a nagyvilágba.

– Kisfiam, azt sem tudjuk, hogy hol vannak.

– De én tudom. Mutatja a „videjó”.

– Kisfiam, az bárhol lehet a világon.

– De nem bárhol van, hanem az árok mellett.

– No, de melyik árok mellett?

– Itt vannak, nem látod??? Sírnak az anyukájuk nélkül!

Nagy levegőt! Türelem...

– Én is sajnálom őket, kisfiam. De sajnos nem hozhatunk minden cicát haza...

– De én nem mindegyiket akarom. Csak ezt a kettőt.

10. NAP

– Tudod anya, én nézelődtem, hogy nekünk milyen kutya lenne a jó.

Ugyan, milyen? Ha a tinédzser lányomon múlna, akkor esetleg olyan jöhetne számításba, amelyik három hónapot is túlél kaja és jó szó nélkül. Akár szobrot is vehetnénk – olcsóbb lenne... No, de ezt most kivárjuk...

– Tudom, hogy a Rex nem volt jó választás...

Hát nem. Vadászkutyát udvarba zárni – ez tényleg nagy melléfogás volt. Nem csak a gyönyörű síkságunkat változtatta Himalájává, de egy zsalugáterünk sem maradt ép.

– ...de ő is családtag volt...

Igen. A családtagoknak ebédet készítünk, feltakarítunk utánuk, és nem csak akkor játszunk velük, amikor süt a nap.

– …én szerettem.

Ezzel nem tudok vitatkozni. Én is. Betegsége az egész családot összefogta. Szívférgesség... Ilyenről egy évtizeddel ezelőtt vidékünkön még senki sem hallott. Megpróbáltunk segíteni rajta... A szenvedése azonban nem akart szűnni. A végén már szinte könyörgött a szelíd szemeivel. Hallgattunk hát az állatorvosra... Életemben először éreztem, hogy duplán szakad meg a szívem. Az egyik repedést a kedvenc elvesztése okozta, a másikat pedig a lányom keserve örökre a lelkembe véste.

– Jó lenne most egy kicsit nyugodtabb fajtát választani – szakítja félbe merengésemet Emőke. – Tudom, hogy apa bernáthegyit szeretne, de az nekem nem tetszik... Mit szólsz a német juhászhoz?

Helyén vagyunk. Csöbörből vödörbe.

67. NAP

Vizes ruhákkal teli kosarat cipelek az emeletre, amikor a kék szobából szipogást hallok. Félreteszem a teregetni valót, bekukucskálok a félhomályba.

– Mi a baj, kisfiam? – odabújok mellé, megölelem.

– Visszaemlékeztem a Pocakra. Olyan jó cica volt.

– Az volt, kisfiam.

– Miért ment el?

– Tudod, hogy miután a Rex meghalt, sok kóbor kutya járt be az udvarba. Elzavarták szegényt.

– Még az ajtót is szétszedték.

De még mennyire. Darabokra tépték a fáskamra ajtaját. Ott járt be ugyanis a cicánk, egy általunk kivésett nyíláson.

– Anya... Nagyon szerettem a Pocakot.

– Mindannyian szerettük, kisfiam. Én is bánkódtam, amikor elment. A szomorúság nem mindig rossz dolog. Ha olyanra emlékezünk, akit szerettünk, akkor az jó. Még ha fáj is ilyenkor a szívünk...

432. NAP

– Mikor lesz már cicánk? Apa megígérte!

– A bokszot mikor kerítsük már el? Apa azt mondta, hogy akkor kutyánk is lehet!

– Mikor ígérte meg mindezt nektek apátok?

– Tegnap mondta! – zengik kórusban a gyerkőcök.

Hiszem is, meg nem is. Több hónapos nagy felújítás közepén vagyunk. Ha el is hangzott valami, akkor csak a kimerültség vagy a beszámíthatatlanság bukhatott ki a férjemből.

Majd utánajárok a nagy ígéreteknek...

498. NAP

– Emőke! Dávid! Terítsetek, mindjárt hazaér apátok.

Felkerül a terítő. Tányérok, evőeszközök csörömpölnek. Beleszórom a tésztát a levesbe, öt perc és kész ez is.

– Megjött apa, hallom az autót – mondja Emőke.

Emőke és Krapek

Emőke és Krapek

– Itt van apa! Itt van apa! – visszhangzik Dávid, és már fut is az ajtó felé. Emőke követi.

– AAANYAAA!!! Nézd! Jupiiiii! – hasít a fülembe a gyerekek sikolya. A hirtelen üdvrivalgástól csaknem magamra löttyintem a forró lét. A konyha takarásából próbálok rájönni, hogy miről szól az örömmámor. Értelmes szavakat azonban nem tudok kivenni a boldog hangzavarból. Kinézek hát...

Van mit látnom. Az ajtóban a férjem áll, kezében egy macskával. Büszkén szemléli az őt körülrajongó gyerekeket, majd rám néz. Egy pillanat alatt megváltozik a tekintete. A bocsánatkéréstől kezdve a bűnbánatig minden átfut a bután rám szegezett pillantásán.

– Tudom, hogy nem beszéltük meg...

Hát nem. No, de pont ő, épp egy macskával? Ki nem állja a szegény cicákat...

Az 505. NAP is boldogan indult. A férjem jelentette, hogy talált egy gyönyörű kis sárhegyit.

– Estig nem érek haza, de ti elmehetnétek... Te is belenézhetnél a szemébe... – mondta szerényen. Tudniillik én csak akkor tudom, hogy az „enyém” az állat, ha egymás szemébe nézünk.

Attól a naptól kezdve hatra szaporodott a családtagjaink száma. Ahogyan a fiam mondaná: van egy Tóth Krapekunk és egy Tóth Nyafink.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége