Jugoszlávia, amelynek Szerbia csak egy közepesen fejlett tagköztársasága volt, a gazdasági adatok szerint egészen a nyolcvanas évekig a szocialista országok táborának a hátsó mezőnyébe tartozott, az egy főre eső hazai össztermék tekintetében csupán Albániát és Romániát előzte meg a Tito vezette ország – írja Mihailo Gajić, a Talas nevű portál gazdasági szerkesztője. A Josip Broz halála utáni időszakban, azaz a nyolcvanas években sikerült beérnünk az addig előttünk járó Bulgáriát, Magyarországot és Lengyelországot, Csehszlovákia és az NDK azonban továbbra is messze előttünk járt e fontos gazdasági mutató szerint.
Honnan mégis a külföldi körökben is meghonosodott képzet Jugoszláviáról mint a szocialista országok Svájcáról? – teszi fel a kérdést Gajić, amit rögtön meg is válaszol: onnan, hogy Jugoszlávia egy szabadabb, nyitottabb ország volt, ahova eljutottak a közkedvelt nyugati márkák termékei, és gazdasága is olyan fogyasztórorientáltabb szerkezetű volt, hogy az éreztette hatását az átlagember életszínvonalán is, szemben a keleti blokk országainak a sokáig tervgazdaságként működő iparával, amelyekben rengeteg olyan politikailag motivált beruházás pumpálta fel viszonylag nagyra a GDP-t – gondoljunk például az acélgyártás erőltetésére –, amitől a hadiiparon kívül egyetlen állampolgárnak sem lett könnyebb az élete.
A nyolcvanas évek viszonylagos jóléte a hetvenes évek szédületes gazdasági fejlődésének volt köszönhető. A Forbes egyik 1976-os címlapján ez a cím szerepelt: Jugoszlávia egyike Európa leggazdagabb országainak!
A volt jugoszláviai tagköztársaságok, így Szerbia is viszonylag jó pozíciókkal kezdhetett neki a rendszerváltásnak, amelynek a gazdasági versenyében végül ismét visszakerült a hátsó mezőnybe, a kilencvenes évek katasztrofálisan rossz döntései miatt, és azért, mert ezeknek a következményeivel a rá következő két évtizedben sem tudtak a döntéshozók megfelelőképpen szembenézni – írja Gajić.
Ennek a hibasorozatnak pedig a polgárok itták meg a levét. Ezzel kapcsolatban csak egy adat: egész évben azt hallhatjuk a politikusoktól – akik közül többen már a kilencvenes években is főszerepet játszottak –, hogy az idén elérjük az 500 eurós átlagkeresetet. Ez szép, de azért jó tudni, hogy a sokak által egykor lenézett Lengyelországban ma ennyi a minimálbér.
