2021. január 16., szombat

Szerep és állapot

Antalovics Péter: Távoli pólusok

Úgy tűnik, Antalovics Péter nagyon összeszedett, nagyon megtervezett, egységes világképet és nemkülönben egyöntetű versvilágot megjelenítő kötettel kívánt az olvasó elé rukkolni, valami módon továbblépni mindattól, ami első versgyűjteményében, a 2014-es Örökszobában megjelent. Második kötetében három monolitikus ciklust (Poszt-polisz; Emlék a paleolitikumból; Távoli pólusok) alkotott, de ezek a tömbök kevésbé hitelesek az első kötet verseinél. Mintha a költő olajozottan működő mikrovilágként képzelte volna el a ciklusokat, de azok megalkotásuk során szétcsúsztak volna ujjai között, az alkotószándék határozottságának képe mögül kikandikálna a bizonytalanság, a lezáratlan keresés. A szerző tehetsége most is megkérdőjelezhetetlen, azonban hagyta versvilágába belefolyni az elmúlt évszázad magyar költészetének időközben kiégett hatású jelenségeit, a költői öntudatosság nyomatékosítását, a kozmikus dimenziók közé pozicionálást, a sorok rímeltetésének keresettségét.

Az idő (úgyszintén nem új keletű) problematikáját viszont ügyesen kezeli, ennek ellenére a (poszt)szerelmes versei mintha valamiféle csömörből fakadnának.

Illusztrálta: Klájó Adrián, Forum, Újvidék, 2019, 84 oldal

Ám kezdjük az elején. A nyitó vers utolsó szakaszában így fogalmaz: „… csak az legyen / igazság, amit majd én kibontok”. Az animális értékrendhez visszafordító versben megjelenő felsőbbrendűnek tételezett „én” Adynak már a maga korában is idejétmúlt messianizmusát vonzza egy teremtett, posztapokaliptikus világrendbe, ami talán nem a legeredetibb megoldás. Az adys attitűd később is felszínre tör: „… a szent vihar / fejembe zúg és felkavar”. Az új világ új időszámítással kezdődik ugyan, és vannak fiziológiai szükségletei, így az olyan sorokat, mint „még nincsenek / kérdések az idegpályákon, nem hatol sivatagi por légutainkba” elfogadom, noha nem értem a két állítás közti összefüggést, azzal már vitába szállnék, hogy „sosem / feküdtem még ilyen kiszolgáltatottan tobozmirigyem / árnyékában”. Az állítás képtelenség, az agy közepén elhelyezkedő tobozmirigynek ugyanis nincsen árnyéka, nem fekhetünk alá. A költő bizonyára áttételesen kívánt utalni valami álom és ébrenlét közti, megvilágosodott tudatállapotra, csakhogy a fiziológia nem költészet. Miként a sivár jövő rémképei közt üresen zakatoló sorok, például: „feljön a zenitre a megváltó prizma – /alig néhány bábnak mozdul arcizma” se az, az űrfizikáról már nem is szólva (és példát se idézve).

Mintha túl nagy feszültség vibrálna a költői szerep és a lírai én állapota közt, valami megfelelési kényszer pattintaná ki a verssorokat, pedig Antalovics jól ismeri a spontán megszólalás görcsmentes örömét:

cinikusabb lettem, mint a rímkényszer,

önveszélyes, túlérzékeny játékszer,

gyermekkorból ismert, tágas tereken

elmúlik a rend és minden szerepem,

– így tűnik el képekről a lágy vonás –

a formából lélekzetnyi hallgatás

végtelen számú szilánkot létrehoz,

az idő egy üres ékszeres doboz.

(pillanat, kép)

A kötet egyébként többnyire jó verseket sorjáz, bizonyára hangulatfüggő, hogy én éppen a meghaladottnak tűnő áthatásokba botlottam bele. Ha már így kezdtem, így is zárom.

Az évforduló című költeményben szakaszkezdő refrénként ismétlődik a következő sor: „három éve, hogy utoljára magamévá tettelek”. Nem túl atavisztikus, a múlt századból, vagy még korábbról megfogalmazás ez a „magamévá tettelek”? Értem én, hogy a nemi együttlét, a közösülés eufemisztikus megnevezése, ám olvasatomban nem csupán megszépítő jelentése van, hanem mintha megint Ady felsőbbrendűségi tudata köszönne vissza belőle. Mintha a szerelmi aktus során a férfi birtokába venné, tulajdonává tenné a nőt, majd folyamatosan jogot formálna rá. Istenem, hát a XXI. században élünk, a szerelem, vele együtt a nemi érintkezés nem alárendelést, hanem mellérendelő viszonyt feltételez! Még a költészetben is.