Pontosabban szeptember 6-án bocsátotta újabb hódító útjára a Thousand Mile Inc., a Caroline International Limited exkluzív licencével Iggy Pop, polgári nevén James Newell Osterberg egyedien álmodozó és kontemplatív korongját. Az 1947-ben született élő legendát – s az 1967-ben megalakult, többször szétszakadt, majd újraegyesült proto-punk Stooges bandjét – a punk keresztapjaként is ismerjük, hiszen annak idején a Stooges énekes-frontembereként nem kevesebbet tett, mint hogy megalapozta a műfajt. Elhíresült rockszínpadi szereplései között jutott épp elég látnivaló a nyers, új formájú rock’n’roll hangzás mellé már 1969-ben is, Iggy ugyanis a régi időkben törött üvegekkel vagdosta meg magát több ízben is a nagyközönség előtt. Ez a Bruce Lee-testtípusú, ma kora hetvenes éveiben járó szupersztár már valóban kiérdemelte (volna) a nyugdíjat, de, úgy látszik, a siker és közszereplés a leghatékonyabb serkentő ajzószere ennek az elpusztíthatatlan rockikonnak, aki már oly fajsúlyos hanganyagokat is tett le az asztalra, mint az Instinct c. lemeze vagy épp a fajsúlyos politikai szövegekkel befutott American Ceasar a ’90-es években.
Lelőhetetlen. Alapvető. Ő a Rock. Annak legjobb kiadásában. Az „iguana” úgy mozog a porondon, akár egy felpörgött gyíktípus vagy, teszem azt, Bruce Lee, akit alig-alig lehetett egyszerű kamerával lefilmezni, villámgyors volt. És még mindig éli azt, amiben hisz, és hiszi azt, amit él. Szövegei bizony még mindig gyakran szólnak a szexről, pl. az első videoklipben, amely ennek az albumnak a hanganyagához készült, a James Bond is ilyen. Erről az albumról természetesen számos kritikát írtak eddig is. Jómagam azon a véleményen vagyok, hogy Iggyn egyáltalán nem fog a kor, csupán túl sok oldalát akarja megmutatni ezen a korongon. Az első videoklipes, sorrendben 4. húzószám a James Bond, amit a kísértetiesen sötét hangulatú Love’s Missing előz meg például, a második szám, amely sötét tónusaival az elidegenedés képeit festi meg kemény, darkwave rockjával. Közvetlenül ezután a Sonali következik, ismét árnyas, fekete, alienizált („…stay in your lane,/on the freeway,/to park a towling,/must find a parking…”, s „…pile up the rocks,/high off the ground,/jizzle it down,/…do like the romans,/pop melatonin,/falling asleep,/blame it on me…” – énekli): Sonaaali, Sonaali, free-jazzes aláimprovizált (?) zenei elemekkel, dreamy jazz ez, ideális a kései órákhoz, hajnal előtt jön be legjobban az egész korong. Próbálkoztam vele elsősorban nappal, de negyedennyire sem volt ilyen hatásos napfénynél, ez az Iggy csakis éjfél után üt, de akkor nagyot. A 8. számban Iggy Lou Reed költeményét szavalja, a „We are the People”-t, az azonos című számban, lassabb háttérzenével. Innentől kezdve a hanganyag tovább sötétül, jó példa erre a kiadványt záró The Dawn, amely szintén inkább street poetry – jazzes hangulatú, extrasötét zenei aláfestéssel, mintsem klasszikus rockzenei szám. Költészet. Igazi. Kemény, valóságízű, reális, nyers, kiváló ez is. Köszönjük ismét, Iggy, neked, hogy az Aprés francia nyelvű sanzonjai és még pár album után ismét velünk vagy! Azt is kiugróan sármosan csinálta, de ezt is „I didn’t make the rules,/so don’t blame me,/most fools gravitate to vanity,/and her sanity is insanity,/ driving up on you to feel guilty…” – énekli megkapóan Coltrane-es szaxiszólók között, egy legegyszerűbb, húzós basszusvonallal rendelkező, s szinte dadaisztikus refrénszöveggel, a „slágerben”: “She wants to be your James Bond,/ She wants to be your James Bond…” a húzószámnak választott James Bondban, melyről fentebb is szóltam, és egy egyszerű, laza női hang bemondja, „James Bond”, „James Bond” – ekkora őrültségre talán csak Iggy és Bada (volt) képes… Hihetetlen. A Dirty Sanchez egy tipikus punkszám szerintem, ilyen szarkasztikus dolgokat az angol punkbandek csináltak anno, pl. az XTC, a Tom Robinson band és a többi, mégis van benne valami tipikusan amerikai, pl. a mexikói trombiták, de nem ez az, amire itt eredetileg gondoltam, inkább az USA-beli post-punk és post-hardcore súlyos ironizálása és szarkazmusa.
A Glow in the Dark ismét az elidegenedés témájával játszik, ismét egy végtelenül egyszerű basszusvonallal, s a szöveg…:”…positive thoughts make a brighter you,/your sense of community is going to kill you…”
Azonban, bárhogyan hallgatom, „nézem” is, a sajátos Free (-jazzes) egyedi aromáival lehetne teljesen új korszakot nyitó is, ha a rock nem volna halott.
Dylan Thomas azonos című verse a Do not go gentle into that good Night-ban. Azé a Dylan Thomasé, aki a tizenötödik whiskey-je után (melyet továbbra is állva fogyasztott el), rogyott össze, s halt meg valamely füstös ivóban.
Közreműködők: a Noveller művésznevű Sarah Lipstate és egy bizonyos Thomas, akiket 2016. táján ismert meg a BBC Radio 6 Music műsor házigazdájaként, s akikkel kapcsolatba lépett, hogy kifejezze elismerését, és ez végül kollaborációvá lett. Akiknek zenéjéről ezt nyilatkozta: lépésenként lassan szinte kiütötték. Olyan individuumok közelségét kereste, akik kilógtak a sorból, a „normális” téren és időn kívülről működtek.
A Post-Pop Depression, 2016-os album megjelenése után, amikor promóció okán kellett még egyszer körbeutaznia a Földet, nyilatkozott arról Iggy, hogy „leszárítottnak” érzi magát. Ehhez a mostani lemezhez nem tervezett turnét.
S azt mondja, ez az album egyszerűen megtörtént vele, s ő „hagyta megtörténni”, más szerzők hangjai beszélnek, szólnak általa, s ő hagyja beszélni őket. Persze hamisítatlan Iggy Pop, ez az, de tagadhatatlan, hogy néhol nagyon is Lou Reed-es, s ez kendőzetlen tény, hiszen a már említett We are the People szarkasztikus szövege is eleve Reedé, mint már hangsúlyoztam
Az egész lemez minden, csak nem pop, hála a Jóistennek, s ha elég érett a hallgatósága is, bizonyos, hogy tudni fogja értékelni ezt az igenis érett, pikáns, csupán egy-két számban „rokizós” hanganyagot.
Napközben nem ajánlom. Éjjelente annál inkább. Ma éjjel jöttem rá, hogy holnap éjjel is ezt fogom hallgatni.
