Az Öreg híd

A Kőszív ma is lüktet a smaragd színű Neretva felett. Más idők voltak azok – állapítjuk meg mindig, amikor Jugoszláviáról nosztalgiázunk. Ilyenkor szinte mindenkinek a tarka Bosznia-Hercegovina jut eszébe először: Sarajevo Baščaršiája és a Stari most Mostarban. A sok százéves Mostar felett uralkodott Róma, Ragúza, a török és mindenki hagyott valami maradandót. A legutolsót 26 évvel ezelőtt, 1993. november 9-én.

Ezen a helyen félezer éve áll híd a Neretva felett. Az arra tévedőknek egyszerű kőhíd, de a helyieknek ettől sokkal több: a város lelke, és mindannyiuk – bosnyákok, horvátok és szerbek – életének egy darabkája.

Az első fából készült hidat a nagy áruforgalom miatt I. Szulejmán 1567-ben kőhídra cseréltette. A 30 méter hosszú, 4 méter széles és 25 méter magasan épített hídnak csodájára járt az egész környék. Legendák születtek a nem mindennapi magasságban végzett építkezésről és technikai megoldásokról. Ma sem tudni hogyan szállították a helyszínre, majd hogyan illesztették a helyére az akár több tíz tonnás köveket. Az is ellentmond a fizika törvényeinek, hogyan tudta egy 25 méter magas faszerkezet kilenc éven át megtartani a köveket. Aztán a főépítész megfogadta, hogy ha összedől a híd miután elbontják alóla a tartószerkezetet, azonnal véget vet életének. A helyi mészkőtömbökbe furatokat vájtak, amelyeket ólommal töltöttek meg, majd acélcsapokat illesztettek a lyukakba, így biztosítva a harminc méter és több száz tonna súlyú híd szerkezetét. Egy biztos: korának egyik legnagyobb építészeti vívmányaként tartják számon. Az Öreg híd azóta jelképe Emina városkájának, Hercegovinának és egy értelmetlen háborúnak. Mostar másfél éves ostroma alatt számos katolikus és muszlim vonatkozású épület, kolostorok és mecsetek, semmisültek meg.

A bosnyák–horvát koalíció megállította a szerb előrenyomulást, így a híd túlélte a szerb ostromot. Aztán a bosnyákok hirtelen a horvátok ellen fordultak, ennek Slobodan Praljak helyi horvát tábornok emlékezetes módon mutatta ki nemtetszését. Noha a mai napig sem tisztázott, hogy a bosnyákok röpítették-e a levegőbe saját hídjukat vagy Praljak parancsára horvát tankból adtak-e le lövéseket a hídra, ami aztán négy éven át pihent a Neretva hideg vizében. Ez nem egyszerű hídrombolás volt, de nem is a muszlim lakosság ellen irányult, hanem a helyiek történelme és identitástudata ellen – már ha valóban a horvátok lőttek. Általánosan elfogadott vélemény szerint Praljak ott okozott fájdalmat, ahol az a legjobban fájt. És Hágában még el sem ítélték a hídrombolás miatt, mondván: a híd legitim katonai célpont volt. De emlékezetes öngyilkosságát, néhány nappal a hídrombolás 24. évfordulója után, azért élőben követhette a világ.

A háború végeztével a világ azonnal hozzáfogott a híd újjáépítéséhez – jelképesen kifejezve (elkésett) erkölcsi támogatását a helyiek irányába. Az újjáépítést nemzetközi szervezetek finanszírozták, az UNESCO pedig felügyelte. Magyar békefenntartó katonák emelték ki a híd több tonnás köveit a vízből 1997 októberében és novemberében. Elkészülte után a világörökség kulturális helyszínei közé emelték.

A mostari Öreg híd ma újra élettel van tele. Minden látogató átsétál a csúszós köveken egyik nyüzsgő bazárból a másikba. A híd korlátján egész nap sétálgat néhány leleményes fiatal, aki leugrani készül a jéghideg vízbe. Hosszú perceken át dermedt tekintettel és bekapcsolt kamerával figyelik őket a turisták. Észre sem veszik, hogy kalap járkál közöttük, amelybe néhány márkát vagy eurót dobnak a mutatványért.