2024. április 20., szombat

Írók a könyvtárban

Két meghívást is kaptam párhuzamosan, az egyik a Magyar Polgári Kaszinóba szól, ahol egy szerb ajkú szerző, szerb nyelven megjelentetett kötetét mutatják be a közönségnek, a másik pedig a Bielitzky Károly Városi Könyvtárba invitál, egy magyar nyelven folyó promócióra. Úgy tűnik, mintha eltolódtak volna a pólusok, a hangsúlyok.

Amióta a Kaszinó magyar állami támogatásból teljesen megújult, megszépült, a város egyik legreprezentatívabb helyévé vált, számos civil szervezet tart dísztermében közgyűlést, tanácskozást, képzést, otthont ad német, horvát, bunyevác, szerb gyermekszínjátszók bemutatkozásának, sokác programoknak, multietnikus kulturális rendezvényeknek, miközben alapfeladatának, a helyi – értsd: nyugat-bácskai magyar közönség igényei kiszolgálásának is becsülettel eleget tesz. És ez így van rendjén. Évekig az a vélemény járta, hogy a zombori magyarság bezárkózott, gettósította magát, és be kell vallani, volt is ebben az állításban valami igazság. Most pedig, elég csak látni, mi minden zajlik a Kaszinóban, kiviláglik, hogy már szó se eshet gettósodásról.

A másik intézménynek, a Városi Könyvtárnak se volt makulátlan híre. Az önkormányzat által a közszolgálatban levezényelt leépítési cunami során innét rúgták ki a legtöbb alkalmazottat, érdekes módon a falun dolgozókat, köztük az összes magyart. Majd egy idő után a városban dolgozó, egyetlen magyar könyvtáros is fölmondást kapott.

Fél évtizeddel ezelőtt ugyanez az intézmény önzetlenül átvállalta a Dunatáji Herceg János Napok megrendezését, a Herceg János Irodalmi Díj alapítói jogait, és azóta szakszerűen végzi az e körüli feladatokat. S immár ezenkívül is helyt ad magyar nyelvű irodalmi esteknek. Mintha a korábbiaktól eltérő hangsúlyok érvényesülnének a két intézményben, mintha most vezekelnének korábbi önfejűségükért.

Végül még valami: a Herceg-díj legutóbbi átadását követően hangzott el, az írók műveinek a könyvtárban a helyük, miként az íróknak és a könyvbemutatóknak egyaránt. A magyaroknak is, hiszen a könyvtár az övéké is.

Erről jut eszembe, in bibliothecis loguuntur defunctorum immortales animae. Ifj. Plinius e mondatában azt állította, hogy a könyvtárakban a halottak halhatatlan lelke szólal meg. Szerencsére elmúlott az az idő, amikor az irodalomtörténet-írás és -tanítás úgy tartotta, hogy író csak halott ember lehet, lezárt életművel. Elmozdultak a pólusok, a könyvtárak kinyíltak az élő írók előtt. Ott a helyük, ott kell találkozniuk az olvasókkal. Aztán meg, hogy kiből válik halhatatlan, majd az Idő eldönti, de ez már nem ránk tartozik.