Mindenszenteki gondolatok

Homolya Horváth Ágnes

2019. november 7., 16:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Ahogy érünk, úgy nyernek értelmet a dolgok, úgy változik meg a véleményünk és a hozzáállásunk egy-egy helyzethez, alkalomhoz, ünnephez. Ezt az átalakulást, hozzáállásbeli különbséget éreztem magamon én is időről időre, mint sokszor mindenszentek ünnepén is.

(Gergely Árpád illusztrációja)

Szédült kamaszként nem is értettem, miért olyan fontos a temetőbe látogatni, anyukám miért köti olyan nagy gonddal a csokrokat az édesapja és a testvére sírjára, miért megyünk el a temető legtávolabbi, elgazosodott pontjára, hogy megnézzük a soha nem ismert dédszüleimnek azt a sírját, amelyben tulajdonképpen nincs is benne a dédnagyapám, hiszen a háborúba veszett. Rendre méltatlankodtam, legszívesebben ki sem mentem volna a temetőbe, de édesanyám meg a nagyszüleim mintha nem is hallották volna ezeket a bántó szavakat, megnyilvánulásokat. Teljesen figyelmen kívül hagyták a méltatlankodásomat, és leszögezték, hogy a temetőbe mindenképp kimegyünk, és én is velük megyek. Édesanyám leginkább csak annyit mondott, hogy lehet háborogni, duzzogni, de a halottjainkat meglátogatjuk, a sírjaikról gondot viselünk, ez az élet része. Szinte bosszantott, hogy lepörgött róla a piszkálódásom, és nem állt össze velem vitázni, mintha tudta volna, vagy inkább remélte, hogy a cselekedeteit viszem tovább, nem az okítását.

Aztán múltak az évek, a temetőbe mindig kimentünk, és engem egyre kevésbé öntött el a méreg, nem csak azért, mert időközben az apám is odakerült, meg a nagyszüleim mind, hanem mert én magam is változtam. Már nem szúrtam, nem akadékoskodtam, az emlékezés értelmet nyert. Nem csak azért, mert okvetlenül ott kell emlékezni, és csak mindenszentek ünnepén, de ez az életünk velejárója, része a hagyományunknak, a vallásunknak. Nem nehéz a sírjuknál elmondani egy imát, nem nehéz meghallgatni róluk egy-egy történetet, sőt, szívesen megtudnék többet is azokról, akiket nem ismerhettem, de már nincs kitől. Édesanyám nagymamájáról még elhangzik egy-egy mondat, anyu mindig elmeséli, hogy két nappal az után halt meg, hogy én megszülettem, és nagyon sajnálta, hogy nem a Krisztina nevet kaptam, és ennyi. Én valószínűleg majd ennyit fogok tudni átadni belőle az enyéimnek, akiknek már olyan távoli lesz, hogy végleg feledésbe is merül.

Valahogy így van ez, míg nagyon fiatalok vagyunk, addig nem igazán érdekel bennünket a múlt, nem számít az emlékezés. Úgy tűnik, örök az élet, csak mi vagyunk, és, habár tudjuk, hogy véges a létünk, szerencsére végtelennek látjuk.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége