Sanyi történelemtanárként kezdte pályafutását. Imádott magyarázni, és a gyerekek is nagyon szerették. Megvolt benne az a hivatástudat, ami sokakból hiányzott. Pozitív kisugárzással és életkedvvel ment dolgozni. Persze nem volt teljesen stressztől mentes munka, de a fiatal gyerkőcök és a kedves visszajelzések rengeteg energiával töltötték fel.
Sanyi családot alapított. Felesége nagyon szerette, mivel megbízható volt, biztos lábakon állt, látszott rajta, hogy jól érzi magát a bőrében. Minden a legnagyobb rendben volt. Boldogan éltek. Pár év múlva gyerekük született. Ekkor kezdődtek a bajok. Sanyi aggódni kezdett, nem tudja fedezni a költségeket. Rádöbbent, hiába csinálja azt, amit szeret, ha nincs megfizetve. Ekkor tanácsolta egy barátja, hogy vágjon bele az IT világába. Informatikusként sokkal több pénz ütheti markát.
Nagyon nehezen illeszkedett be. Az irodában a legtöbben megjátszott kedvességgel közeledtek hozzá, majd háta mögött kibeszélték és hiányos tudásán gúnyolódtak. Szemtől szemben mindenki udvarias volt, a háttérben pedig folyt a pletykálás. Mélyebb beszélgetési témák nem akadtak, az emberek az időjárásról, kávéról, a napi menüről és a következő szabadságról beszélgettek. Volt pár feltűnési mániában szenvedő egyén is, aki csak hangosan tudott kommunikálni, hogy az irodában mindenki hallja a hangját. Voltak hisztis egyének is, akik minden tárgyalás után kiakadtak és folyton elégedetlenek voltak, vagy annyira unalmas volt az életük, hogy mások parfümjének ócsárolása szolgáltatta a napi szenzációt. A munkakörnyezet lélekidegen volt Sanyinak. Fiára gondolt, és összeszorított foggal mindent elfogadott. Még azt is, ha kinevették.
– Mi az az NPE? – kérdezte Sanyi a csapatot.
Nevetésbe torkollott a megbeszélés. Sanyi zavarában belekuncogott, így próbálta leplezni zavarát.
– Tudjátok, én nem vagyok informatikus, nincs honnan ismernem ezt a kifejezést – mondta Sanyi.
– Megkérnélek titeket, hogy magyarázzátok el nekem – tette hozzá.
A teremben síri csend volt, senki sem vállalta, hogy felvilágosítsa a történelemtanárt, aki informatikussá vedlett. Türelmetlenek voltak, mindenki a tárgyalás végét várta.
– Na, jó, akkor csak diktáljátok, hogy mit írjak – így ment ez. Sanyi írta a protokollt, mindent feljegyzett, habár semmit sem értett az egészből.
Húsz év telt el. Egyedül élt egy ultramodern luxuslakásban. A felesége már rég elhagyta, és a gyereket neki ítélték. Sanyi pocakot eresztett, és mínusz nyolcas szemüveg alól sandított a világra. Egyszerre volt közellátó és távollátó, magyarán semmit sem látott. Mindig két szemüveg volt nála, egy olvasáshoz, egy pedig, hogy messzebbre is lásson, mint az orra vége. A munkahelyi stressz, a folyamatos elvárások, a túlórák, a feladatok sürgőssége és fontossága teljesen felemésztette. Munka után néha szinte kötelező volt kimenni a kollégákkal vagy a klienssel vacsorázni, vagy sörözni, különben még jobban kinézték volna maguk közül. De ez is csak munka volt, mindig csak a munkáról beszéltek. Szinte sosem volt otthon, a mókuskerék beszippantotta. Nem is volt csoda, hogy elhagyta a felesége.
Sanyi ötvenkét évesen már alig bírta idegileg. Önmaga árnyéka volt, kisugárzása eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Nem látta a kiutat, és senki sem segített neki. Megerőszakolta önmagát. Nem voltak már őszinte barátai, csak irodai kapcsolatai, a hamis társak, akiknek csak addig volt fontos, amíg egy munkán dolgoztak. Amint új projektre került, a volt munkatársak már alig köszöntek neki. Ekkor ismerte meg Zolit.
Zoli életvidám fickó volt, habár ő is hasonlóan pénzügyi motivációból választotta az informatikusi pályát. Abban különbözött Sanyitól, hogy magánéletét rendben tartotta: amint lejárt a munkaidő, száznyolcvan fokot fordult, és azzal foglalkozott, amit igazán szeretett. Ez feltöltötte. Családja felnézett rá, gyerekei imádták, rengeteg időt töltött velük. Aztán reggel nyolckor újra hátra arc, és délután négyig a munka. Sanyi egyre jobban összebarátkozott vele, és úgy érezte, hogy tanulhat tőle. Egyre többet nevetett, főleg Zoli társaságában. Legbelül viszont érezte, hogy neki ez az életmód nem menne, és amúgy is, ő már túl rég óta benne van a mókuskerékben. Radikális változásra van szükség.
Egyszer Zoli elmesélt neki egy történetet:
– Legutóbb Mainzban voltam delegációban, csapatépítő volt. Lerészegedett mindenki, már alig álltak a lábukon. A pincérek is eléggé felöntöttek a garatra. És akkor tudod mi történt?
– Nem – válaszolta Sanyi.
– Odaintett a pincércsaj a pult mögé. Az afrikai kolléganőjével volt. Felajánlottak egy édes hármast.
– És te mit feleltél? – kérdezte Sanyi ámulattal.
– Nem akartam csalódást okozni.
– Gondolom a feleségednek.
– Nem, a néger nőnek, mivel a péniszem rendes európai méretű.
Sanyi akkorát nevetett, mint még soha. Még aznap felmondott.
