Mindenszentek napja és az 1944. november 20-án ártatlanul kivégzett magyarok előtti tisztelgés jegyében tartottak megemlékezést pénteken délután Horgoson. Az ünnepi szentmisét is a temetőben tartották, majd a résztvevők jelentős része átvonult a tőszomszédságban lévő emlékműhöz, amelynél először a magyar Himnusz csendült fel, majd Gutási Ákos horgosi plébános megszentelte az emlékművet, amelyen a horgosi áldozatok neve szerepel. A cserkészek közül ketten szavalattal, prózával tették még meghittebbé az emlékezést, majd Vass Zoltán helybeli történész mondta el beszédét az egybegyűlteknek, kiemelve, Horgoson több mint hatvan ember esett a vérengzés áldozatául, köztük Virág István apátplébános is.
A megemlékezésen Vass Zoltán helybeli történész mondott beszédét (Fotó: Jenei Klementina)
– A kiválasztottakat a községháza pincéjében gyűjtötték össze. Innentől vannak kevésbé ismert aspektusai az eseménynek. Azok a szemtanúk, akik részesei voltak, és azok a hozzátartozók, akik a részleteket elmesélnék, mára a sírba vitték titkukat. Ezért itt csak általános dolgokat tudunk megfogalmazni, hiszen 60-70 életút közül ma már csak nagyon keveset ismerünk. Mi is lehetett a kivégzettek bűne? Bárki, akire a magyar megszállást ellenzők azt mondták, együttműködött a magyar közigazgatással, az akár az életével fizetett. Mintha életre kelt volna a török jogrend. Ma emlékezünk Virág István apátplébánosra, Reök Andorra, Szabadka főispánjára, Tillinkó Istvánra, Horgos nagyközség polgármesterére és az összes többi kivégzettre, akik földi életútjának cselekedeteit a hozzátartozóik őrizték meg emlékezetükben. Ma már az is ismert, hogy a vérengzések nem voltak elkerülhetőek. Az újonnan berendezkedő kommunista hatalom ezzel köszönt be. Nekünk, magyaroknak elsősorban a saját áldozataink fájnak, mi rájuk emlékezünk, de érdemes tudnunk: a terror minden közösséget elért az új Jugoszláviában. Jellemzője volt ez a Vörös csillag térfoglalásának majdnem mindenhol. Akire úgy tekintettek, akadálya lehet az eszme térhódításának, gyorsan golyó elé került. Nagyapáink, dédapáink korosztálya elsőként tapasztalta meg, hogy ebben a korban a kommunizmust sokszor áthatotta a nacionalizmus eszméje is. A halál tombolása Horgosra 1944. november 20-án érkezett el. Ekkor terelték ki az összefogott magyarokat a Szabadkai út 7-es kilométerkövéhez, és miután megásták a saját sírjukat, belelőtték őket. Mára már mindenki megértette, a saját halottairól mindenkinek joga van megemlékezni – mondta el Vass Zoltán, aki arra felhívta a figyelmet beszédében, hogy vannak, akik szerint még van tennivaló. Vannak, akik szerint még adósok vagyunk azzal, hogy a porladó csontoknak is meg kell adni a végtisztességet.
A kegyelet virágait az emlékműnél elhelyezték a községi, helyi közösségi elöljárók, valamint a VMSZ és Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának képviselői is.
