A reformáció és az irodalom

A zsoltárok központi helyet kaptak az ószövetségi istentiszteleti liturgiában. A középkorban viszont a gyülekezet csupán passzív szemlélője volt az istentiszteletnek, a templomi éneklésből kiszorult, az ének szerepét férfikórusok, vagy kántorok töltötték be – természetesen latin nyelven. A reformáció változást hozott a zene és az egyházi ének terén is: újra fellendült a zsoltáréneklés.

 Cirkáló kéziratok

A zsoltárfordítás először mégsem egyházi berkekből indult ki. A francia udvarban I. Ferenc király udvari költője, Marot Kelemen (Clément Marot vitathatatlanul a Renaissance legnagyobb francia költője, a rímfaragás mestere) végzi az első fordításokat latin nyelvből. Nemes barátai: Navarrai (Valois) Margit királyné és Renáta ferrarai hercegnő, a reformáció pártfogói, az igen hányattatott sorsú költőnek menedéket nyújtottak, munkára buzdították őt. Költeményei hamar elterjedtek udvari körökben elsősorban művészi gyönyörködtetésre, majd később szélesebb körökben is. Ekkorra már társul hozzájuk – az akkori kor közízlésének megfelelően – egy-egy könnyed dallam, hangszerkíséret. 

A költő feltehetően hagyta szabadon „cirkálni” kéziratait, minden bizonnyal így kerültek Kálvin kezébe is a Szentírásból merített és a Marot-ra oly jellemző – mesterien rímekbe szedett zsoltárfordítások.

Mondani se kell, hogy a Sorbonne nem jó szemmel nézte Marot Kelemen „eretnekségét”. Az állandó üldözések, a börtöntől való félelem, az inkvizíció baljós árnyéka meghátrálásra kényszerítették. Genfbe menekült.

 A két elme találkozott

A gondviselés akarta, hogy Marot zsoltárfordításainak második részét már Jean Calvin (Kálvin János) figyelő szemei felügyelték, vélhetően tanácsolták is. Azért ne megrendelésre írt munkát képzeljünk el! Véletlenül sem.  Gondosan és lelkiismeretesen elvégzett munka volt ez, miáltal a korábbi 30 zsoltárfordítás további 20 verssel bővül.

Marot legrégibb zsoltárfordításai mégsem az 1541 végén Párizsban megjelent kötetben találhatóak, vagy a még ugyanebben az évben Anvers-ben kiadott és a „Javították teológusok” jelzéssel ellátott Zsoltáros, mint ahogy sokáig hitték. A valóban princeps, az első kiadás az 1539-ben Strasbourg-ban megjelent mű, melynek egyetlen példányát a müncheni könyvtár őrzi, itt bukkant rá M. Douen.  A tizenkét zsoltárt tartalmazó gyűjteményt már maga Kálvin adta ki.

Kálvin János a zsoltárokat, mint Istent dicsőítő énekeket fogadta el, az éneklést Isten kegyelmi ajándékának tulajdonította (mégis az orgonakíséretet, az egy- vagy akár a többszólamú éneklést nem tartotta megengedhetőnek a templomban). Számára fontos volt, hogy a gyülekezet a saját anyanyelvén hallja és énekelje a zsoltárokat, így sokszor maga is adott utasításokat Burgeoisnak a melódiákat illetően.

Burgeois nem mindig tudta érvényesíteni új és magas szintű művészi elgondolásait. A hívek nem minden esetben fogadták el a zenész újításait, emiatt 1551-ben börtönbe is került. Kálvin járult hozzá a kiszabadításához.

Marot Kelemen korai halála miatt kettejük munkássága is korán véget ért. Ekkor a reformátor közeli munkatársát, Theodor de Bėze-t kéri fel: fejezze be a nagy művet. Béza Tódor maga jobban tudta, mint bárki más, hogy mi hiányzik ehhez.  Versbe szedve Marot Kelemenhez ezt el is panaszolta. A kritikusokat ezzel nem sikerült lefegyvereznie, de azok Marot-hoz is kegyetlenül szigorúak voltak. Mégis, ahogyan azt a hugenotta zsoltár története bebizonyította, Béza igazi próféta volt a lélek erősítésében és a vigasztalásnyújtásban.

A zsoltárok teljes kiadása 1562-ben jelent meg. A siker lenyűgöző volt. Még abban az évben 25 kiadást ért meg, Genfben 9, Párizsban 7, Lyonban 3, és 1 Saint-Lô-ban, míg a további 5 megjelenésről nincs feljegyzés. Ekkora érdeklődés különösnek mondható a vallási intolerancia közepette, ugyanakkor köztudott, hogy Médicis Katalin pártolta a hugenottákat. Így a következő években már 62 újabb kiadást jegyeznek. Kérdés, hány titokban nyomott kiadást viszont nem?! 

Megjelentek a hamis másolatok is. Mint Douet kiderítette, mintegy 200 költő vélte magát jobb poétának Marot-nál.

Marot zsoltárait sokan és sokfelé énekelték. Az udvaron és templomokon kívül gyakran a szabadban. A trónörökös II. Henrik gyakran énekelte őket szórakozásul akár vadászat közben. 1558-ban a Párizsi univerzitás diákjai, polgárok és néhány nemes kifejezetten zsoltáréneklés céljából jöttek össze, de Bourges-ban is alakult hasonló kör. Egy szemtanú szerint: 1559-ben április elejétől egészen őszig minden este nagy csoportokban énekelték a népek, férfiak és nők, ünnep és munkanapokon lelkesen Dávid zsoltárait. Voltak törekvések, hogy ezt megakadályozzák…, kemény büntetést is kértek azokra, akik énekszóval dicsérték az Urat, de a lelkipásztorok vezetésével felhangzó ima és dallamok egész nyáron szálltak a magasba. (M. L. Lacour nyomán)

Bordeaux-ban például a Guyenne-i kollégium diákjai hangosan énekeltek az udvaron; a hugenották az utcákon és a Parlament előtt; zsoltárének hallatszott a börtönablakokból, hol hangosan, hol csak suttogva merték őket énekelni, mint pl. Versailles-ban a Nantes-i rendelet után az orléansi hercegné, mintegy megfeledkezve a hely veszélyes voltáról; de a hős mártírok is zsoltárénekléssel dicsérték az urat máglyára menet, a mártírlelkészek ajkáról a felszálló füsttel szintén Marot zsoltárai szálltak az ég felé.

 Genfi zsoltárok magyarul

Szenczi Molnár Albert a svájci utazásai során ismerkedett meg Marot Kelemennel és Béza Tódorral. Hallotta énekelni a francia zsoltárokat, „s még akkor megvillant lelkében a gondolat: mely jó volna a magyar protestáns egyházat megajándékozni e zsoltárokkal, mi más lenne az egyházi ének szerepe a templomban, ha a döcögős, parasztos verselésű énekek helyett a francia mintára írt, könnyű verselésű, változatos dallamú zsoltárok zendülnének fel Istennek házában.”

Szenczi tudta, hogy kemény fába vágja fejszéjét, amikor a dallam természetes lüktetését adó francia igék helyébe kell majd behelyettesítenie a magyar igéket. A mű mégis sikerült, 1606-ban alig fél év alatt „magyar zubonköntöskébe öltöztette” a zsoltárokat. Nyelvezete könnyed, magyaros, s ezt a magyaros ritmust nem volt egyszerű egyeztetni az idegen francia dallammal. Szenczi Molnár Albertnek ez mégis remekül sikerült, hiszen ő nem csupán költő, de zeneértő is volt.

Források:

Félix Bovet, M. Douen, Jules Bonnet, Edith Weber

Mgr Süll Kinga

Egyházi Ének Jegyzetek a 2005/06-os évre