A mai filmgyártásban vannak olyan filmrendezők, akiknek neve hallatán a filmínyencségeket kedvelő ember akaratlanul felkapja a fejét, s tűkön ülve várja az éppen készülő filmjét, mert az illető művész (nagyon) rossz dolgot még nem adott ki a kezéből, még akkor sem, ha alkotásaival nem is lopta be magát a tömegek szívébe. Nem, jelen esetben véletlenül sem Quentin Tarantinóra gondolok, habár lényegében ő is valahol ebbe a kategóriába tartozik. Danny Boyle angol úriemberről van szó, aki, ez idáig bármihez is hozzányúlt, a maga módján, legrosszabb esetben egy elfogadható filmet hozott ki belőle. Boyle már a legelső, Sekély sírhant című filmjével elég magasra emelte a lécet, de az egyfajta X generációs kor- és kórtünetnek tekinthető Trainspotting című filmmel a kritikusok és a nézők körében is óriásit aratott, arról nem is beszélve, hogy a Brit Filmintézet (British Film Institute, BFI) tizedikként rangsorolta a Minden idők 100 legjobb brit filmjei közé.
Az ezt követő Az élet sója című filmjét már az Egyesült Államokban készítette el, s mérsékelt sikert ért el vele. Az évezredfordulón ezt követte a Part című filmje, amely úgyszintén közepesre sikeredett trance zenére történő lázadás a begyepesedett kispolgári életmód ellen. A kaland és a szabadság, valamint a nyugati társadalom áldásai között vívódó fiatalokkal és a neo nomád közösségek előnyeivel és összes hátulütőjével együtt, no meg akkoriban még igencsak kezdő Leonardo DiCaprióval a főszerepben. Egyfajta naív tini álom, amely társadalombírálattal vegyített rémálommá fajul át. Ezt követően rajongóit alaposan meghökkentve a 28 nappal később című alkotással éleszti újjá és szabadítja ismét a világra a zombifilmek műfaját. Azzal, hogy miképpen a Part esetében, ezt a filmet is átszövi a társadalomkritika, egyrészt megkérdőjelezve a természetvédelem radikális módszereinek a hatékonyságát (az embereket zombivá változó vírus „lelkes” állatvédők miatt terjed el, akik néhány kísérleti majmot szabadítanak rá a világra), másrészt pedig az előző filmjéhez hasonlóan ebben is visszatér az angolok agyát évszázadokon keresztül birizgáló „szigetlét” kérdése, s persze visszaköszön annak a vizsgálata is, hogy egy kis közösség miképpen állja meg helyét szélsőséges helyzetekben, hogyan reagál a kihívásokra és életveszély esetén hogyan alakul a csoporton belüli hierarchia. Danny Boyle legsikeresebb filmjeit 2008-ban (Gettómilliomos), illetve két évre rá, 2010-ben készíti el (127 óra) amelyek végre-valahára az Oscar-díjátadókon is bearanyozódtrak. A Vikas Swarup regénye alapján készült, a bollywoodi produkciókra hajazó, indiai zenével átitatott, egy, a Legyen ön is milliomos indiai változatában sikert-sikerre halmozó, ezért felettébb gyanús fiatal fiú életét bemutató filmdráma a 2009-es díjkiosztón a legjobb filmért járó aranyszobrocska mellett, még hetet bezsebelt, míg a megtörtént eseményeken alapuló 127 óra pedig számos jelöléssel indult az Oscar-díjért folyó küzdelemben. Ezt köveően a Trance című meghökkentő, fordulatokban gazdag thrillerrel nyűgözte le a közönséget, majd pedig a Trainspotting hőseit vonultatta fel ismét egy újabb drogmámoros kaland erejéig, a nézői visszajelzések alapján több-kevesebb sikerrel, hogy az idén pedig a Yesterday-jel lepett meg minket. Az édeskeserű sztori főhőse Jack Malik (Himesh Patel), egy nem túlzottan tehetséges fiatal zenész, akinek pályáját a barátnője egyengeti, de a várva várt siker elmarad, ezért hősünk úgy dönt, hogy végleg szegre akasztja a gitárját és az átlagemberek életét éli. Mielőtt viszont elhatározását megvalósítaná, közbejön egy rejtélyes, az egész földkerekséget érintő 12 másodperces áramszünet, s egy autóbusz, amely elüti a bánatosan a haza és az átlagosan szürke életvitel felé kerekező hősünket, s miután felépül, ennek örömére, a barátnője által összegrundolt bulin ismét gitárt vesz a kezébe, s meglepetten tapasztalja, hogy rajta kívül senki sem ismeri fel a Paul McCartney által szerzett Yesterday című, ma már klasszikus Beatles szerzeményt, mint ahogyan társainak halvány lila gőzük sincs arról, hogy mi fán terem is valójában a Beatles. Egy kis guglizás után azt is kideríti, hogy szerencsére sem ő, sem a társai nem őrültek meg, „mindössze” arról van szó, hogy valami oknál fogva a 12 másodpercig tartó áramszünetet követően (nemcsak) a brit zenekar emléke, a dalokkal együtt egyszerűen törlődött az emberek tudatából és a történelemből. Jack Malik ekkor gondol egyet és az általa ismert, a négy gombafejű által játszott dalokat a saját neve alatt kezdi előadni. Ezután Malikra és a korszakalkotó dalszövegekre szépen lassan az egész világ, s nem utolsósorban a saját magát alakító Ed Sheeran és pénzéhes menedzsere is felfigyel, s hősünkből popsztár lesz, amit a kezdetekben ugyan élvez, de idővel rájön, hogy nem biztos az, hogy így képzelte el az égből hirtelen ölébe pottyant sikert, s valahol bűntudatot is élvez a legendás liverpooli zenekar dalainak az ellopása miatt.
Lényegében Richard Curtis forgatókönyve által életre keltett alapötlet az egész film során zseniálisan működik, már csak azért is, mert nemcsak azzal foglalkozik, hogy az egész miképpen is történhetett meg, hanem egyrészt azzal is, hogy a hirtelen jött siker milyen hatással van az egyén értékítéletére, illetve szerelmi életére. Másrészt azt is boncolgatja, hogy a mai, teljes mértékben elüzletesedett könnyűzenei színtéren lenne-e helye, illetve milyen helye lehetne a John Lennon, Paul McCartney, Ringo Starr és George Harrison alkotta legendás zenekarnak. Ez utóbbi leginkább abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor Jack Malik mögé egy profi ötletgyáros csapatot szervez az egész könnyűzenei csodában mindössze a hatalmas bevételt látó menedzserasszony, akit Kate McKinnon alakít zseniálisan. Miközben Malik egyfajta tiszteletadásként, saját debütáló albumának a borítójához a Beatles „fehér albumának”, vagy éppen az Abbey Road című albumnak „zebrán átsétálós” kinézetét „venné kölcsön”, címét pedig úgyszintén egy Beatles nóta címe képezné, addig a think-thank gépezet ötletelő tagjai szemébe röhögnek, azt mondván, hogy mennyire semmitmondóak az elképzelései.
Ugyanakkor a film egyik legzseniálisabb jelenetében Danny Boyle és Richard Curtis összehozza Malikot a megöregedett, a világ számára teljesen ismeretlen, de a filmben napjainkban is élő John Lennonnal, aki a rocksztárság helyett halászként élte le teljes életét, s az ő bölcs szavai hatására dönt úgy, hogy más irányt ad az életének.
Végezetül a Yesterday véletlenül sem lesz a Trainspottinghoz, vagy éppen a 28 nappal későbbhöz hasonló, meghatározó mérföldkő Danny Boyle pályafutásában, mert az igazán jól és hitelesen megkomponált koncertjelenetek, s tucatnyi zseniális módon feldolgozott Beatles szerzemény mellett a filmből hiányzik a brit rendezőre oly jellemző vizuális látványvilág, márpedig a liverpooli zenekar, a pályafutása során igencsak bővelkedett a szürrealizmusba hajló vizuális megoldásokban. Ehelyett kapunk egy szimpla, viszont nagyon is szerethető, a film első pillanatától az utolsóig rendkívül élvezhető és könnyen fogyasztható alkotást, s az egészet így is kell kezelni.
