A színházterem új színekben ragyog, a be-betévedőt immár ugyanolyan bíbor falak fogadják belül, mint kívül, a falon az elmúlt évek sikerelőadásainak plakátjai, a felújított csillivilli nagyteremből zene, kiáltozás, maga a fatalizmus – utolsó szakaszába érkeztek meg az Anna Karenina próbái. Olyan projektumról van szó, amit rég tervez a színház és a rendező, Dejan Projkovszki is: egy örökéletű történet lángoló szerelemről, sorsszerű találkozásokról, időről, társadalomról – és persze egy lokomotívról, amely megállíthatatlanul robog a célja felé.
Fotó: Ótos András
Béres Márta és Mészáros Árpád párhuzamos sínekként közlekednek az előadásban, de életük is hasonló párhuzamosok mentén haladt: együtt iratkoztak be az Újvidéki Művészeti Akadémiára, együtt kerültek rögtön a főiskola után Szabadkára, a Kosztolányi Dezső Színházba, most pedig ismét ugyanazon a helyen állomásoznak. Béres Márta a címszerepet, Mészáros Árpád pedig az Anna fejét elcsavaró Vronszkij grófot alakítja a készülő produkcióban. Közéjük ékelődik persze az egész orosz társadalom, és leginkább Alekszej Karenin alakja, akit Német Attila alakít.
– Olyan ő, mint egy női Hamlet – mondja szerepéről Béres Márta. – Hegeket hordoz, és ezek a hegek akkor kerülnek az ember testére-lelkére, amikor valóban él. Ezektől nem védhetjük meg magunkat, és nincs is értelme megpróbálni kivédeni a hegesedést. Amikor kimondjuk a nevét, rögtön öngyilkosságra gondolunk, vonatra gondolunk. Ez azt jelenti, hogy a hegek a szívén túl mélyek lettek ahhoz, hogy azokkal még élni lehessen.
Mészáros szerint a tartós hegeket épp a jó szándékú szenvedély okozza. – Vronszkij gróf pont a szerelem fatalizmusával karcol súlyos sebeket Annába, de nemcsak belé, hanem Anna környezetébe is.
Kitty, Karenin, Szerjózsa, a fiuk: mind áldozatai ennek, és persze ő maga is. A seb, amely ennek a kapcsolatnak az emlékét őrzi, egész életében mély forradásként tátog majd a szívében.
Amikor az Anna Karenina címe fölmerül, lelki szemeink előtt klasszikus kulisszák, korhű kosztümök jutnak eszünkbe. Dejan Projkovszki színpadán, Valentin Szvetozarev díszletében azonban kimozdul a történet, örökké válik.
Mészáros Árpád örvend, hogy ez így van.
– Az a célunk, azért küzdünk, hogy lecsupaszítva tárjuk a néző elé ezt a fatalizmust, amely két ember között robban fel. Ennélfogva le akarjuk hántani a szalondráma kereteit. Aki azt várja, hogy az előadásra belépve szép szalon-melodrámát nézhet végig, az csalódni fog. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem fog unatkozni.
– Nekem nem az a dolgom, hogy a közönség elvárásával foglalkozzam (akkor neveznének komédiásnak) – mondja Márta. – Az én dolgom, hogy a szerepem lényegével és igazságával foglalkozzam. Két dolog érdekel jelenleg ebben a munkában: a kreatív folyamat és a mások és saját pszichológiai folyamataim megértése. Hogy valami eredetit és sajátot hozzak létre. És persze itt van még a tudatnak az a momentuma is, hogy azt, ami történni fog a színpadon, emberek nézik. Viszont nem szeretek műfajokról és korhűségről beszélni. Az egyetlen kérdés az, hogy mi, alkotók, hűek maradunk-e önmagunkhoz és sikerül-e összefonódnunk a közönséggel.
Az Anna Karenina nem csupán az orosz és a világirodalom egyik legnagyobb és legismertebb regénye: vizuális emlékezetünkbe is beégett, hála a számtalan színházi és filmes adaptációnak, fekete-fehértől színpompásig, realistától absztrakt ábrázolásig, Rommie Schneidertől Keira Knightley-ig.
– Én nem tudom, hogyan kell eljátszani Anna Kareninát... – vallja Márta. – Mindig kutatómunkával kezdek, amikor egy szereppel foglalkozom, feltúrom a meglévő anyagokat, viszont nem zavar meg a munkában mások jobb vagy rosszabb alakítása ugyanebben a szerepben. Inkább megihlet, inspirál.
Mészáros Árpád azért rá-rápislant Aaron Taylor Johnson 2012-es alakítására.
– Az övé a legérdekesebb Vronszkij, akit eddig filmen láttam. Nem föltétlenül színészi szempontból, hanem a rendezői koncepciót illetően. Azt hiszem, ez az egyetlen verzió, ahol Vronszkijt elkényeztetett playboyként ismerjük meg. Minden más helyütt jóképű arisztokrata. A regényben Alekszej Vronszkij alacsony férfi, és korán kezd el kopaszodni. Amikor rákérdeztem a rendezőnél, mit emelnénk ki jobban ebben a Vronszkijban, az arisztokratikus mivoltát vagy a bohémet, ő azt válaszolta: a másodikat. És én ennek végtelenül örülök.
– Nem volnék boldog, ha minden reggel azzal a hátsó gondolattal kellene próbára jönnöm, hogy „na most akkor Anna Kareninát játszom” – mondja Márta. – Ez olyan nyomást jelentene, amitől azonnal hazarohannék, és vissza se jönnék. Így belépek a terembe, és a rendezővel és a kollégákkal választ keresünk a kérdésekre. Mi lehet a kulcsa a „bejön és halálosan beleszeret”-nek? Következő nap: „nagyon hiányzik a fia”. Anna problémáinak egész sorát elemezzük: választania kell a magához való hűség és a fia iránti szeretet között. Valaki egyszer azt mondta: ha tudni akarod, mit kell játszanod, nézd a saját arcodat a tükörben. Ha elég soká nézed, megtalálod, amit keresel. És én élvezem ezt a fajta munkát.
Dejan Projkovszki egyike a legmeghatározóbb észak-macedón rendezőknek, több munkáját láthatta már az Újvidéki Színház és a Synergy fesztivál közönsége is: az előbbi repertoárján Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát láthatták, az utóbbira a szkopjei Török Színház Othellójában fröccsentett több liter vizet nézőire. Állandó stábja (a már említett Valentin Szvetozarev díszlettervező, Marija Papucsevszka jelmeztervező, Olga Panga koreográfus és Goran Trajkoszki zeneszerző) mellett az Újvidéki Színház csaknem teljes stábja a rendelkezésére áll, sőt: az Újvidéki Művészeti Akadémia elsősei és a Színes Szilánkok Diákszínpad is szerepet kap az év egyik legfontosabb színházi produkciójában.
– Úgy dolgozunk, hogy addig nyújtom a színpadra lépés időpontját, ameddig csak lehet – mondja Márta a Dejan Projkovszkival történő együttműködésről. – Rengeteget kivesz belőlem, amikor dolgozni kezdek. Amikor viszont belelépek, nem veszem észre, hogy elmúlt hat óra hossza...
Árpád másodszor dolgozik macedón rendezővel.
– Tavalyelőtt a Borisz Davidovics síremlékén dolgoztunk Alekszandar Popovszkival, és ahogy Popovszki esetében, úgy Dejan Projkovszkinál is érzem azt a kellemes alkotói energiát. Érzem, hogy nem engedné meg, hogy rosszul érezzem magam a színpadon, egyetlen pillanatra sem. Teljes a biztonság.
Márta szerint is mélyre ásnak az anyagban.
– Projkovszki különös melegséggel közelít az anyaghoz és azzal a vággyal, hogy mélységében értse meg az emberi psziché működését. És hatalmas elfogadással az emberek felé úgy, ahogy azok vannak. Nagyon szeretném, ha a majdani néző felismerné ezt az igyekezetet, e zseniális regény felé irányuló hatalmas szeretetét!
Nyitókép: Fotó: Ótos András
