2024. március 29., péntek

Aludj el, szép kabát

Nézzék ezt az anyagot! Meg a varrást! Ez aztán a békebeli munka, nem kínai vacak, amiről két nap után lepottyan a gomb. Ebből nem spóroltak ki semmit. Olyan meleg, mint a vaskályha. Szibériáig elballagnék én ebben – toporgott a férfi kocsma közepén.

A falakból pálinka, sör, kevert-pancsolt likőr szaga szivárgott, meg bagófüstös bűz, ami még a nagy cigaretta ellenes tiltás előtt marta be magát a vakolatba. Az asztalon vizezett borral leöntött álmok romjai, amiket hazafelé botorkáló részegek felejtettek a kiivott pohár mellett.

– Nézzék már a kabátomat! Úré lehetett, aki természetesen úri szabónál varratta. Gondolom, alig fért el a levegő a büszkeségtől megdagadt mellében, amikor a szabó, bizony, az úri szabó megsimogatta a hátát, és az ujjai végigfutottak minden öltésen, mielőtt meghajolt. És azt kérdezte: becsomagolhatom, nagyságos úr, vagy így tetszik tőlünk távozni? – hadarta a férfi, mint aki attól tart, ellopják tőle a szót, mielőtt még kibuggyanna a száján. És a férfi (férfi? inkább csak ráncos bőrbe csomagolt csont, bőr és ínak) széttárta a két karját – Nézzék, csak nézzék a kabátot, urak! –, mint aki át akarja ölelni a kocsmát, de még inkább az egész házat, a lakótelepet.

És az urak nézték. Szánakozó tekintetek bújtak elő a söröskorsók árnyékából, foggal elharapott mosolyok nyugtázták – Miska, a panelváros félbolondja kabátot guberált. Most meg olyan, mint egy nagy, kék hóember, bokáig lógó, elkoszolt vasutas bundában (ugyan már, úri szabó? hogy találhat ki ekkora marhaságot?), a fején ezer sínt, váltót, integető kalauzlányt látott prémkucsmában. Lábán pedig akkora az ormótlan, ráncos arcú bakancs, hogy akár albérletet is kínálhatna benne.

– Aztán mit kóstál ez a csodaszőrme? – vihogott valaki a párás homály-ból.

– Nem eladó, ezer pénzért se eladó – harsogott Miska, és lehelte a hidegre nagy boldogságát. Fordult jobbra, fordult balra, bemutatta kabátját hosszú műszakba fáradt, pénztáros asszonynak, nagy tenyerű henteslegénynek, segélyen vitatkozó munkanélkülieknek. Még a nyugdíjas rendőrnek is, aki egyenruhásan a belvárosban volt úr, de kinyúlt mackónadrágjában már ezt sem várhatja el, hogy a telepen visszaköszönjenek neki. Így aztán minden este csak egy sörre nyit be az ajtón, toporog, kezében a korsóval, néha a falra szerelt tévére bámul, hogy végül halk köszönéssel surranjon ki az ajtón.

De azon az estét a hallgatag rendőrben is megért a szó. Öregapjáról me-sélt, aki megjárta a világ legnagyobb háborúját, de le nem kopott lábáról a csizma, mert azt olyan bőrből varrták, ami talán nem is disznót, hanem egy egész elefántot tartott egyben.

– Már csak olyan kéne nekem is, hogy a mennyek országában érezzem magam. Mert ez a bakancs – és akkor felemelte a lábát, koszos ujjai a pultba kapaszkodtak, nyelve kilógott az erőlködéstől – ez bizony már nem sok szart ér. Válik le a talpa, lábujjam között fütyül a szél – mondta Miska, és vigyorgott, mert valaki felröhögött – lábujjam közt fütyül a szél… ez jó... ezt már ezt hallottam valahol.

– Meg persze egy nagyfröccs, az se ártana – hordozta körbe koszos asz-talról zsákmányolt, üres poharát Miska. Olyan alázatos kutyatekintettel kívánta a boldogságot pultnál, asztalnál, de még a vécé ajtajának dőlt, sikeres vizsgát ünneplő diákok előtt is meghajolva (ej, ej, de szépek is a fiatalok, kezüket csókolom egyetemista urak), hogy elszunnyadt a zsivaj.

– Csak egy nagyfröccs, csak annyi kéne – nyújtózkodott Miska könyör-gése, és kurta félmondatokat habogott olyan jövőről, amikor a meghívást majd meleg szívvel viszonozza.

– Éppen te, Miska? – mordultak rá nyálas gőggel. Ha nem is tudták pontosan, de úgy rémlett: már vagy hat éve, amikor elhalt mellőle az asszony, és a fia is úgy gondolta, határon túl több boldogságot kaszálhat. Miska agyában ennyi veszteségtől akkor elszakadt a lánc, és csak nyűg a világ nyakán – suttogták a háta mögött, ha sajnálták, és vágták az arcába, ha a szesztől véresen forgott már minden szem.

– Éppen te, kunyerálós svihák, aki a másfél szobás panelodban jó, ha a villanyt ki tudod fizetni? Éppen te hívnál vissza bármilyen italra is? – suhintotta meg egy elnéző legyintés, és lám, mégiscsak lökte volna valaki a teli poharat…

– Megállj! A kabátért. Csakis a kabátért kaphat bort… –, csapott a hentes széles tenyerével az asztalra. – Olyan világot élünk, ahol már mindennek ára van, és azt meg is kell fizetni.

– Csak a kabátért… – lihegték már öten, és szájukról csordult részeg örömük.

– A kabátért…? De hát az nem eladó, Dáriusz király kincséért sem. Me-leg, mint a kályha – nyöszörgött Miska. Száját kitátotta, de nyelte a tak-nyát, nyelte a dühét, fülét tépte a plafonig csapkodó vastag röhögés.

– Nekem ezt már a Jézuska hozta, ki sem várva az ünnepet, ez a karácsonyi ajándékom, ne vegyék már el tőlem – csordult a könnye, és duzzogva fordult a fal felé, mint aki jól kigondolta: így áll bosszút a vele mocskoskodó kocsmás világon.

Egészen kilenc óráig bírta. A dülöngélős zajban aztán húsz fröccsért kí-nálta a bundát.

– Na jó, legyen tíz, de annál olcsóbban már tényleg nem adhatom – ma-gyarázta, amikor a kocsmáros poharat kocogtatva jelzett: negyed tíz, és aki a zárásig még be akar rúgni, rendeljen minél gyorsabban.

Fél tízkor hat fröccsöt kapott az úri kabátért, és egy vigyorgós hátba veregetést. Tízkor még egyszer körbe kívánta a boldogságot minden embernek, aki csak él a földön. Tizenegykor egy villanyoszloppal birkózott a kocsma mögött. Éjfélkor nótázni látták, és még táncolt is, bár volt, aki úgy gondolta, inkább csak tornával rázza le magáról a fagyot.

Egy óra lehetett, amikor leült egy padra a villamosmegállóban. A felesé-gére gondolt. Nem arra, akit halála előtt csontig rágott a rák. Hanem arra, akit gyár udvarán ismert meg, akit moziba hívott, és az utolsó sorban melegítette a boldogság, amikor a fiatal lány engedte, hogy a tenyere a kézfejére csússzon, majd megpihenjen a combján. Akiről még a művezetője is azt mondta: Miskám, két lábán ragadtad meg a szerencsét. És micsoda két szép láb ez. 

– Asszony segítsége, érintése, ölelése, főztje nélkül szart se ér a világ – morogta, amikor kukában talált szendvics maradékát őrölte szét fájós fogaival, de orrában régen elmúlt vasárnapi ebédre főzött csirkepaprikás illata borzolta az apró szőrszálakat.

Eszébe juthatott a fia is. Volt, aki hallotta, egy német várost átkozott, mert hatodik nekifutásra sem tudta kimondani hosszú, recsegős nevét. Aztán már csak annyit motyogott: ej, de kár azért a kabátért, most együtt aludhatnánk, melegebb lenne az álmunk.

De nem aludt el. Engem ugyan meg nem dermeszt a fagy – morogta dühösen, és elindult a villamossínek között. Talán a belvárosba, talán egészen Németországig akart gyalogolni. Ha rátört az álmosság, elkótyavetyélt kabátjára gondolt, remélve, legalább az a vastag posztó jó helyen, szép szekrényben alszik azóta.  Később felesége kedvenc dalát dúdolta hullámzó Balatonról, aminek a tetején csónakázik egy halászlegény.  És egy távoli, fénylő pontra figyelt. Valami ilyet tehetett a villamosvezető is, aki dühösen hagyta otthon a meleg ágyát, hogy az első járattal induljon el a lakótelepi végállomásról, és összeszedje a korán munkába botorkálókat. Csakhogy Miska nem távoli pont volt, hanem egy görnyedt, erejét vesztett öregember, akit a villamos ura a sötétből kibújó reggel furcsa árnyai között túl későn vett észre.

A mentőorvos csak annyit mondott: az anyja sem ismerné fel. A rendőr Miska véres roncsait nézve arra gondolt, te jó ég, hány jegyzőkönyvet, hivatalos iratot kell kitölteni, mire ezt az ügyet lezárhatja. Egy szemtanú azt kérdezte: értesítették-e a hozzátartozóit, mert ő szívesen segít, ha kell.

– Hozzátartozóit? – vonta meg a vállát a rendőr. – De hát még egy kabátja sincs, mitől lenne rokona? – nézte undorodva a hullát, és beírta a füzetébe: az áldozat egyelőre ismeretlen.