Az európai sajtó nem foglalkozik kellő- és méltóképpen azzal, ami ma Olaszországban történik. Például volt olyan európai lap, amely meg sem említette Matteo Salvini múlt szombaton tartott nagygyűlését. Ebben közrejátszott részben az, hogy van témája, amivel foglalkozhat: a világban Törökország szíriai támadása, Európában a Brexit körüli bonyodalmak. Részben az, hogy az európai lapok jelentős része vasárnap nem jelenik meg, hétfőn pedig egy kétnapos hír már nem hír. Szerepet kapott az is, hogy a 63 milliós Olaszországban kétszázezer ember felvonulása nem egy nagy hír, amikor a 7,5 millió lakosú Libanonban vagy az ugyanannyi lakosú Hongkongban másfél millió ember vonul az utcára.
Mindenesetre többet kellene foglalkozni Olaszországgal, mert az egész kontinens szempontjából fontos és tanulságos események játszódnak le. Ha képet akarunk festeni róluk, akkor azzal kell kezdenünk, hogy az új kormány nagyon komolyan fogja fel a dolgát és alaposan hozzálátott teendőinek végzéséhez. Elég csak megemlítenünk, hogy két fontos dolgot vett a programjába.
Az egyik a közigazgatás hatékonyságának fokozása. Elmondhatjuk, hogy az olasz közigazgatásra ez rá is fér. A Corriere della Sera lap ugyanis egy grafikont közölt a közigazgatás hatékonyságáról az Európai Unió országaiban. Eszerint 83 százalékos hatékonysággal három ország (Dánia, Hollandia és Svédország) áll az élen, Olaszország viszont 41 százalékos hatékonysággal a sor végén kullog. Utána már csak a mi térségünk következik: Magyarország 31, Románia 18 százalékos hatékonysággal.
A másik dolog, amit ezzel kapcsolatban el kell mondanunk, hogy programba vették azt, ami napjainkban fontos európai problémává vált: az ipari forradalmat követő új forradalmat, a legmagasabb szintű technológia kifejlesztését, a digitalizációt és robotizációt. Így azok a ritka európai országok közé tartoznak, amelynek „innovációs” minisztériuma van.
Az igazi próbát azonban csak ezután kell kiállniuk: a jövő évi költségvetés elkészítésével. Még emlékszünk rá, hogy ezzel kapcsolatban tavaly milyen bonyodalmak voltak az akkori kormány és Brüsszel viszonyában. Mert a kormány semmiképpen sem akarta elfogadni Brüsszel követelését, hogy kisebb költségvetési hiányt tervezzenek. Olaszország ugyanis az évi nemzeti jövedelem 130 százalékával felérő adósságával a kontinens legeladósodottabb országa, amelyet már eddig is csak az euró mentett meg a csődtől.
Az eladósodással kapcsolatban pedig az alapvető probléma az, hogy csak a támogatottsági mutatókat néző kormányok félnek minden népszerűtlen lépéstől, amely támogatottságuk csökkenését hozná magával. (Az elmúlt évek különben is megmutattak egy kegyetlen igazságot: a demokrácia csak addig hatékony, amíg nem a többségnek kell fájdalmas intézkedéseket vállalnia.) Hiába fogalmazta meg azokban a hónapokban a horvát Jutarnji List: „Ha a következő években megtévesztenek bennünket a populista édességek, majmokká leszünk”. Az akkori kormány nem volt hajlandó a hiányt csökkenteni.
Voltak akkor olyan vélemények, hogy „Hagyjuk az olasz populistákat, hogy megvalósítsák szándékukat és tegyék tönkre Olaszországot, mert ez lenne a legjobb lecke”. Olaszország tönkre menésébe azonban az euró rokkanna bele. Most is a legkomolyabb kérdés: az új kormány mit tart fontosabbnak, a népszerűséget vagy az ország helyzetének javítását. Egyelőre nem valami biztató a helyzet, hiszen Trump amerikai elnök jóindulatának megnyerésére már készek növelni a katonai költségvetést, és 90 darabot vesznek a világ legdrágább repülőgépéből, az amerikai F–35-ből.
Egyenlőre csak az a biztos, hogy javítják a viszonyt Brüsszellel. („Salvini után béke Olaszország és Európa között” – üzeni a Le Monde címe.) Ennek van számunkra egy kellemetlen vonatkozása: romlott Magyarország és Olaszország viszonya. Salvini ugyanis nem törődött azzal, hogy a két ország alapvetően ellentétes állásponton van. Magyarország határozottan ellenzi a kvótarendszert, Olaszország pedig hasonló eréllyel követeli, hogy tőle vegyék át a hozzájuk érkező migránsokat. A közös Brüsszel-ellenességet elegendőnek tartotta a jó viszonyhoz.
Azóta már meg is született az első kvótamegállapodás: megegyeztek abban, hogy a Földközi-tengeren Olaszországba érkező migránsoknak csak 10 százaléka marad náluk, a többit bizonyos kvóták szerint – Németország és Franciaország 25-25 százalékot – átveszik az EU tagjai. És Luigi Di Maionak, a koalíció főerejét adó Öt Csillag Mozgalom vezetőjének egyik első nyilatkozata az volt: „Könnyű szuverenistának lenni mások határaival. Aki nem fogadja el a kvótákat, azt keményen szankcionálni kell”.
Ebben a helyzetben Salvini nem tehet mást, mint ismételgetni: „Készen állunk, hogy akár azonnal átvegyük a hatalmat”. Az említett nagygyűlésen is erről beszélt. A Magyar Hírlapnak adott nyilatkozatában még hozzátette: „Pár hónap múlva ismét kormányon leszünk”. Ezekben a nyilatkozatokban csak annyi realitás van, hogy azt jósolgatja: az új kormány nem lesz hosszú életű. Miért pont ez a kormány lenne hosszú életű, hiszen Olaszország tartja a világrekordot abban, hogy milyen rövid életűek a kormányai. A mostani ugyanis a 66-ik a II. világháború óta. Ez azt jelenti, hogy a kormányok átlagos életkora nem éri el a másfél évet sem. Szinte nincs kormány, amely egy ciklust kibírt.
Corriere della Sera azonban rámutatott Salvini hozzáállásának gyenge pontjára. A lap szerint nem elég csak azt mondani, hogy készek a kormányzásra, ha arról hallgatnak, mit csinálnának kormányon.
