A sajátos nevelési igényű tanulók iskolai integrációja az egyik olyan pedagógiai téma napjainkban, amelyről sokaknak van véleménye. Valóban sokakat érint, hiszen egyre több olyan diák kapcsolódik be az oktatási rendszerbe, aki valami miatt különleges bánásmódot igényel. Azonban az integrációjuk a legtöbbször nem gördülékeny, különböző nehézségekbe ütközik.
Korábban a sajátos nevelési igényű tanulók jelentős része szegregált oktatásban részesült, azonban – habár ezekben az intézményekben gyerekre szabott feltételeket biztosítottak a tanulóknak – az izoláció miatt sok hátrány is érte őket. A tapasztalat azt mutatja, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek nagyobb része sikeresen integrálható, de hogy ez valóban meg tud-e valósulni, az sok tényezőnek a függvénye. Egy oktatási rendszert különböző emberek alkotnak, és a leghőbb szándék ellenére sem sikerül mindig a sajátos nevelési igényű tanuló beilleszkedése. Sok-sok pozitív példát is tudok szerencsére, de azokat többnyire észre se vesszük, mert a problémák emelkednek ki, azokról beszélünk, az kerül be a médiába, arról kommentelünk az interneten. Pedig éppen ezekből a pozitív példákból kiindulva kereshetnénk megoldást a nehezebben megoldható helyzetekre. Természetesen legtöbbször előfordulnak nehézségek a sajátos nevelési igényű tanulók integrálása során, hiszen egyik résztvevő félnek sem egyszerű a helyzete. Kilógni a sorból idegőrlő, és olyan magatartási problémákat eredményezhet, amelyek meghatározzák a sajátos nevelési igényű diák beilleszkedését, bizalmi kapcsolatait, tanulási eredményességét. A nem jól sikerült integráció rombolja az érintett gyerek önbecsülését, önértékelését, lelki stabilitását. Sokan úgy látják, hogy a tanulási zavarokkal és különböző fogyatékkal élő vagy egyéb okok miatt sajátos nevelési igényű tanuló húzza meg magát a többiek között és legyen hálás, hogy egyáltalán megtűrik. Pedig az embereknek jogos igényük – függetlenül adottságaiktól –, hogy elfogadják őket, hogy baráti kapcsolataik legyenek, hogy kibontakoztathassák képességeiket, figyelembe véve sajátos szükségleteiket, és ez alól a gyerekek sem kivételek. Jelenleg még társadalmi szinten is óriási a szakadék a különböző nehézségekkel küzdő, fejlődési vagy egyéb rendellenességgel élő személyek és a nem érintettek között. Egy tanító nénitől hallottam, hogy mennyivel jobb volt évekkel korábban nagy létszámú osztályokban tanítani, mint manapság, amikor alig van meg a minimum létszám az osztályok kialakításához, mivel a kevés gyerek közül sokan nem találnak hozzájuk hasonlót, akikkel barátkozhatnak. Ahol többen vannak, nem unatkoznak úgy a gyerekek, mindig lehet találni valakit, aki megérti őket, akivel tudnak játszani, aki segít a tanulásban. Bár az iskolában úgy gondoljuk, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek a kis létszámú osztályokba könnyebben beintegrálódnak, úgy tűnik, van azért másféle nézőpont is. A Waldorf-iskolákban is mindig nagy létszámban gondolkodtak, és ez sok helyen jól is működik, pedig ezek az alternatív iskolák százalékarányban nézve több olyan tanulót fogadnak, akik valamilyen oknál fogva a hagyományos iskolarendszerbe nem tudnak bekapcsolódni. Valóban nem mindig könnyű az integráció, de nemcsak az érintett tanulók profitálnak belőle, ha sikeres, hanem a többi diák is, akik megtapasztalhatják, hogy a másmilyen osztálytárs sem egy probléma, hanem vele is egyre színesebb a világ.
