Rekviem a meg nem született gyermekekért

Miután 1991 és 2002 között a vajdasági magyarság létszáma több mint félszázezerrel csökkent, valószínűleg sokan voltak, akik nem kis aggodalommal várták a 2011. évi szerbiai népszámlálás adatait. A közíró természetesen arra volt kíváncsi, hogy hol is tartunk most, s hogy ha csökkent is a létszámunk, mérséklődött-e legalább valamelyest az a negatív tendencia, amely 1961 óta tart, hiszen ha megnézzük a második világégést követő első népszámlálás (1948) adatait, akkor láthatjuk, hogy a második világháborút követően, a rengeteg áldozatot követelő üldöztetések után, Szerbiában a magyarság létszáma 433,701 főt tett ki, 1953-ban a hivatalos adatok szerint 441.907, 1961-ben 449.587, 1971-ben pedig 430.134 magyar élt a Szerb Köztársaságban. A következő évtizedekben jelentősebb létszámcsökkenést látunk, amit minden bizonnyal a külföldi (nyugat-európai) munkavállalás és a vegyes házasságok elszaporodása is befolyásolt. 1981-ben 390.468, 1991-ben 343.800, 2002-ben pedig 293.299 magyart számoltak össze, s ez utóbbi évtized az, amely a délszláv háborúk miatti nagyszámú kiköltözést, vagyis az 50.501-es létszámcsökkenést kiváltotta.

A 2011. évi lakossági összeírás 253.899-es számot mutat, ami a már fent is említett 1971 óta tartó csökkenési tendenciát erősítette tovább, mégpedig 39.400 fős fogyatkozással (1. TÁBLÁZAT).

1.TÁBLÁZAT

1961-hez képest, amikor – a kimutatás szerint – 449.587 magyart számoltak össze Szerbiában, a létszámcsökkenés 2011-re elérte a 195.688 főt, ami több mint 43%-os csökkenést tesz ki.

Vajdaság vonatkozásában ezek a számok valamelyest eltérnek a szerbiai összesített adatoktól, mert fentebb az egész köztársaság területén élő magyarok létszámát vettük alapul. Az alábbiakban, a könnyebb összehasonlítás érdekében, a vajdasági adatokat vesszük sorra, mégpedig az összlakosságon belül a legjelentősebb, őshonosnak nevezett nemzeti közösségek létszámának és százalékarányának a kimutatásával (2. TÁBLÁZAT).

2. TÁBLÁZAT

A táblázat nagyon sok adatot tartalmaz, feldolgozásuk egész tanulmányt igényelne. E sorok írója ezúttal csupán a legjelentősebb mutatókról kíván az alábbiakban beszélni.

A teljes népességre vonatkozó számsorból látszik, hogy 1948-hoz képest 1981-ig folyamatosan nőtt a lakosság lélekszáma, hisz az 1948-as 1.663.212-ről 1981-ig 2.034.772-re emelkedett a Vajdaság lakossága. 1991-re ez a 2.034.772-es létszám 2.012.517-re fogyott (– 22.255 fő), majd 2002-ben 2.031.992-re emelkedett (+19.475 fő), hogy 2011-ben 1.931.809 lélekszámról beszélhessünk, ami újabb csökkenést mutat (–100.183 fő).

A szerbség létszáma az 1948-as 841.246 főről 2011-re 1.289.635-ra emelkedett. Százalékarányuk Vajdaság összlakosságában az 50,6%-ról 66,76%-ra nőtt. A 2002-ig tartó folyamatos létszámgyarapodás 2011-re megtört, mivel a jelzett két szám közötti évtizedben 32.172-vel csökkent a létszámuk, az összlakosságban azonban 1948-hoz képest az 50,6%-ról még így is 66,76%-ra nőtt az arányszámuk, ami annál is inkább egyértelműbb, mert ha megnézzük a kisebbségi népességre vonatkozó adatokat, azt látjuk, hogy a legnagyobb lélekszámú magyarságtól kezdve a horvát, a szlovák, a román és a ruszin népesség abszolút létszáma – a kisebb emelkedések ellenére is – folyamatosan csökkent. Tulajdonképpen az 1961-es népszámlálástól kezdődően a kisebbségi nemzetközösségek létszámbelileg leszállópályára léptek.

A magyarsággal kapcsolatban azt látjuk, hogy az 1948-as 428.932-ről 1953-ra 435.179-re emelkedett a létszámunk, majd 1961-ben, a 442.560 fővel elértük a létszámbeli csúcsot, mert 1971-ben már 423.866-an voltunk, vagyis 18.694-gyel kevesebben. Ez a csökkenés, mint látjuk, tovább folytatódott. 1981-ben 38.510, 1991-ben 44.410, 2002-ben 50.739, 2011-ben pedig 39.071 magyarral kevesebbet számláltak meg a számlálóbiztosok a Vajdaságban.

Százalékarányunkat tekintve kiderül, hogy míg az 1948-ban és az 1953-ban lebonyolított összeírás szerint Vajdaság összlakosságában csaknem 26 százaléknyi részt képviseltünk, addig ez a szám évtizedről évtizedre csökkent, mígnem 2011-re – fél évszázad alatt – megfeleződött, s 13%-ot tett ki. Ez egyrészt a már jelzett 195.688 fős létszámcsökkenésünk, másrészt pedig az állandó és folyamatos betelepítések következtében állt be, hisz ha megnézzük a szerbség létszámgyarapodását, ez a folyamat a mai napig is tart.

A magyarság II. világháború utáni lélekszámcsökkenésének okai után kutakodva jelzésszerűen már szót ejtettünk az egzisztenciálisan hátrányos helyzetűek külföldre távozásáról ugyanúgy, mint a délszláv háborúk, vagyis a katonai mozgósítások miatt elmenekült fiatalokról. A várakozásokkal ellentétben egyik csoport esetében sem történt számottevő visszaköltözés, ami olyan következményekkel járt, hogy ezek a tízezrek és utódaik nem vettek részt az itthon maradottak szaporulati mutatóiban. Mivel mindkét esetben a legproduktívabb fiatalok tömegeiről van szó, a hiányuk miatt mögöttük keletkezett vákuum a népességcsoport szaporulatát rendkívül negatívan befolyásolta.

A kilencvenes években, a délszláv háborúk elől elmenekült tízezrek esetében, többnyire fiatal férfiakról kell beszélnünk, akik, ha esetleg egy részük a Vajdaságból is nősült a gyermekáldással nem az itt élők, nem az itthon maradottak létszámát gyarapította. Az így kiesett szaporulat is megmutatkozik a majdnem kétszázezres csökkenésben. A helyzet azonban ennél is súlyosabb, mert az eltávozott fiatal férfiak hiányában a férjhez menendő fiatal nők más, szinte minden esetben szerb nemzetiségű párt választottak maguknak, s a vegyes házasságban született gyermekek (vagy szüleik) többsége nem a magyart tüntette fel nemzeti hovatartozásként. S a csapásoknak itt még nincs vége, mert az 1999-es NATO-bombázásokban megsemmisült gyárakban és üzemekben a munkahelyek tízezrei szűntek meg. A munkahelyek s az elhelyezkedési lehetőségek megszűntével szinte teljes egzisztenciavesztés következett be, s a megélhetés nélkül maradt fiatal férfiak nem is gondolhattak családalapításra, agglegényekké váltak, a fiatal magyar nők pedig ismét csak a többségi nemzetbeliekkel házasodtak, akik, kiterjedtebb kapcsolataik révén, valamilyen megélhetést mégiscsak biztosítani tudtak.

A megélhetési körülmények drasztikus romlása ugyanakkor lépéskényszert váltott ki a szerbiai és vajdasági lakosság körében. A többségi nemzetbeliekhez hasonlóan a kisebbségi fiatalok újabb tömegei is útra keltek. A Magyarországra költözött magyarokról elmondhatjuk, hogy ők legalább a magyarság létszámmutatóit javították, a nyugati országokba távozottak viszont elődeik sorsára fognak jutni, gyermekeik ugyanis a helyi iskolákban már más identitást fognak elsajátítani, ezért legtöbbjük sohasem tér haza, s beolvad a befogadó ország népességébe.

E cikk valószínűleg meglehetősen egyoldalasra sikeredne, ha nem foglalkozna a pár sorral fentebb érintőlegesen már felemlegetett problémával, a más nemzetbeliekkel kötött házasságok, vagyis a vegyes házasságok problémájával. A nemzetváltásnak ugyanis leggyakrabban a vegyes házasságok a melegágyai, mert a megfelelési kényszer általában egyoldalú döntésre kényszeríti azokat az utódokat, akiknek anyja vagy apja kisebbségi, szintúgy, mint az új közegébe beilleszkedni szándékozó vagy kényszerülő kisebbségi szülőt is. Innen pedig már egyenes út vezet a nemzetváltáshoz is.

A Jugoszláviában élt nemzetek és nemzetiségek közötti viszonyok egyik legavatottabb kutatója, Ruža Petrović (Etnički mešoviti brakovi u Jugoslaviji, Beograd, 1987.) rámutatott, hogy a Vajdaság nem csupán a nemzetileg legheterogénebb területe volt az egykori Jugoszláviának, de itt kötötték a legtöbb vegyes házasságot is, vagyis itt keveredett leginkább a népesség Jugoszláviában, de Európában is. A vegyes házasságok százalékaránya 1981-ben Jugoszlávia szintjén 13%, Bosznia-Hercegovinában 12%, Crna Gorában 13,8%, Horvátországban 17%, Macedóniában 8,2%, Szlovéniában 10,9%, Szerbiában 13%, (Szerbiában – tartományok nélkül – 9,7%), Vajdaságban 27,3%, Koszovóban pedig 6,1% volt.

A hetvenes–nyolcvanas években köztudomású volt, hogy az alterofóniára (a nemzeti hovatartozás és az anyanyelv meg nem felelésére) a Vajdaságban volt a legtöbb példa. 1981-ben például 5,6% (Jugoszláviában 3,3%). Ugyanakkor a magukat jugoszláv nemzetiségűnek vallók százalékaránya a Vajdaságban és Horvátországban 1981-ben egyaránt 8% feletti (8,46 illetve 8,2%) volt, lásd 2. számú táblázatunkat.

1988 és 1999 között a Vajdaságban, R. Petrović kimutatása szerint, az alábbi módon alakult a vegyes házasságok számaránya:

1988: 28,4%; 1989: 28,5%; 1990: 28,2%; 1991: 27%; 1992:25,3%; 1993: 24,8%; 1994: 26,8%; 1995: 26%; 1996: 24,4%; 1997: 25,4%; 1998: 26,3%; 1999: 26,2%.

Ha a kilencvenes évek elején, az etnikai konfliktusok, s az ezek nyomán bekövetkezett nemzeti bezárkózás miatt némileg csökkent is a vegyes házasságok százalékaránya, mégis azt kell mondanunk, hogy egy tartósan magas mutatóról van szó.

A vegyes házasságok vagy más okok miatt bekövetkező beolvadást vagy nemzetfeladást, nemzetváltást, önfeladást, a kisebbségi sorban élő népek-nemzetek esetében, a hozzáértők természetes folyamatnak tekintik, súlyosságára azonban álljon itt néhány számadat, amely egyben jelzi azt az utat is, amely nemzetvesztésünk súlyos mivoltáról is szemléletesen árulkodik. (3. TÁBLÁZAT)

3.TÁBLÁZAT

Amellett tehát, hogy a két jelzett időpont között számszerűen is elveszítettünk 39.071 magyart, a megmaradt 258.899 közül is 11.753-an nem beszélték magyar anyanyelvüket. Szerény becslések szerint évente mintegy 500-ra tehető azoknak a száma, akik megváltoztatják nemzeti identitásukat, lemondanak magyarságukról, vagyis asszimilálódnak. A veszteségek sora azonban itt még nem ér véget. A Vajdasági Analitikai Kutatási Központ (VOICE) 2013-ban közzétett adatai szerint az évente Magyarországra költözöttek létszáma az alábbi módon alakult (4. TÁBLÁZAT):

4. TÁBLÁZAT

E számadatok mellé még odakívánkozik az az adat is, amely szerint évente mintegy 3000-rel kevesebben születnek, mint ahányan meghalnak. A belgrádi Večernje novosti (2005. február 12.) szerint Vajdaságban 1989 óta az elhalálozások száma meghaladja a születésszámot, de a szerbiai települések 82 százalékában is folyamatosan csökken a lakosság létszáma. Csupán az albán, a roma és a muzulmán nemzetiségűek létszáma gyarapszik.

A 2011-es adatokat figyelembe véve a Bánság lakossága, az elhalálozások és a kiköltözések következtében olyan ütemben fogyatkozik, hogy bábaasszonyokra, vagyis szülésznőkre már alig van szükség; az elöregedés, s az ezzel járó magas elhalálozási szám miatt sírásókra viszont annál inkább. 2011-ben az átlagéletkor a szerbek esetében 42,6, a vajdasági magyarok esetében pedig 45 év volt. A népesség korösszetétele, korfája nagyon kedvezőtlen. Szerbia a világ azon 32 országa közé tartozik, amelyben folyamatosan csökken a lakosság létszáma. Negatív szaporulata csupán 18 országnak van, s ezek közül 17 Európában található. Szerbia a világ legelöregedettebb országai közé tartozik.

Az ENSZ projekciója szerint Bulgária, Lettország, Moldávia, Ukrajna, Horvátország, Litvánia, Románia, Szerbia, Lengyelország és Magyarország Európa tíz országa, ahol drasztikus népességfogyás várható 2050-ig. A százalékot leszámítva a többi szám millióban értendő (5. TÁBLÁZAT).

5. TÁBLÁZAT

(Szerbia esetében az ENSZ valószínűleg Koszovóval együttes számot vett alapul, mert a 2011-es népszámlálás Szerbiában 7,2 millió lakost vett számba, s szerb projekciók szerint ez a szám 2040-ig 6,5 millióra fog csökkenni. A Szerb Kormány Demográfiai és Nemzetpolitikai Irodájának 2019 közepén elvégzett fölmérése szerint Szerbiának 2019 közepén 6.982.604 lakosa volt).

A World Population Prospect becslése szerint a Föld lakossága a 2019-es 7,550 milliárdról 2030-ra 8,4—8,7 milliárdra fog nőni. 2050-ben 9,4 és 10,2, 2100-ban pedig 9,6 és 13,2 milliárd emberrel számolnak. Az éves növekedés 1,1%. Az ENSZ gazdasági és szociális osztálya úgy számol, hogy Afrika jelenlegi 1,3 milliárd lakosa 2050-ben 2,6 milliárd lesz, ami annál inkább hihető, mert szerény becslések szerint a fekete kontinens lakossága háromszor gyorsabban nő, mint a Föld bármelyik részén, más becslések viszont hatszoros növekedésről beszélnek, ami valószínűleg nem túlzás, ha figyelembe vesszük, hogy amíg Szerbiában és Magyarországon a lakosság átlagéletkora 42,6 illetve 42,3 év, addig Afrikában 18 év alatt van, Nigerben pedig 15,4.

ENSZ adatok szerint 1950-ben Afrika a lakossága 228.670.019 fő volt, Európáé pedig 549.375.019. Napjainkban Afrika népessége 1.320.038.716 fő, Európáé pedig 743.102.600. 2100-ban Afrikában 4.439.649.658, Európában pedig 654.039.965 ember fog élni. A projekció szerint tehát Európa lakossága durván 90 millióval csökkenni, Afrikáé pedig több mint 3 milliárddal növekedni fog. Az ENSZ gazdasági és szociális osztálya 2050-ig 140 millióra becsüli az afrikai menekültek létszámát.

A meg nem születő gyermekekért Európában, Szerbiában és Magyarországon azonban hiba volna kizárólag az asszonyokat felelőssé tenni, annál inkább, mert a nemi betegségek, a dohányzás, a túlzott alkoholfogyasztás vagy a szűk ruházat miatt a férfiak érintettsége ugyanolyan mértékű, mint az asszonyoké.

A vajdasági magyar értelmiségi nők között is vannak, akik, szerb értelmiségi asszonytársaikhoz hasonlóan, kényelmi okokból, nem vállalnak gyermeket. Egyébként Szerbiában az értelmiségi nők általában 29-30 éves korukban szülik meg első gyermeküket, ami nem lenne baj, ha az életkor előrehaladtával nem csökkenne drasztikusan a teherbeesés és a szülőképesség esélye, aminek okán egyre több a gyermektelen házaspár. A szerb kormány egykori családügyi minisztere, jelenleg pedig a demográfiával megbízott tárca nélküli minisztere Slavica Đukić Dejanović szerint manapság (2019-ről van szó) Szerbiában mintegy 400.000 házaspár küszködik a sterilitás problémájával. Éppen ezért a probléma orvoslása érdekében szerb kormányhatározat rendelkezik arról, hogy 42 éves koráig minden nő több lehetőséget is kap a mesterséges megtermékenyítésre vagy lombikbébi programba való bekapcsolódásra. A kormány pénzadománnyal is támogatja a családok gyermekvállalását.

A fenti probléma ismeretében ugyanakkor megdöbbentő, hogy a csökkenő születésszám mellett évente 300.000 művi vetélést (abortuszt) végeznek el. A fertilitási mutatószám Szerbia esetében 1,44 (Magyarország viszonylatában pedig 1,45), a puszta reprodukcióhoz viszont asszonyonként 2,1 élve született gyermekre volna szükség. Az Eurostat szerint Európában 2015-ben a fertilitási mutató Franciaországban volt a legmagasabb: 1,96, Portugáliában pedig a legalacsonyabb: 1,31. Magyarország és Szerbia, a maguk 1,45-ös, illetve 1,44-es mutatóikkal a középmezőnyben szerepel. Az EU-s átlag egyébként 1,57.

Az alacsony népszaporulat, illetve a meg nem születő gyermekek miatt a szerb sajtó rendszeresen foglakozik a kérdéssel, folyamatosan figyelemmel kíséri azokat a tanácskozásokat, beszélgetéseket, amelyek bármilyen formában érintik a demográfia kérdéskörét. A már fent említett Slavica Đukić Dejanović 1917. április 8-án a Happy TV-ben beszélt a dániai Baby boom programról, amelyet az északi országban rendkívül erőteljes és hatásos médiakampány is felkarolt Tegyék meg ezt Dániáért! címmel. A dán médiumok egyként a kezdeményezés mellé álltak, olyannyira, hogy a legnézettebb sorozatfilmekben és egyéb tv-adásokban, a boldog családokkal foglalkozva, a kétgyermekes forgatókönyveket átírták három- és négygyermekesekre.

Komoly emberek számára az ilyen kezdeményezések talán gyerekesnek tűnnek, a dánok azonban, a jelek szerint, úgy ítélték meg, hogy a honi demográfiai helyzet komolysága miatt minden lehetőségbe bele kell kapaszkodni, pedig Dánia a maga 1,71-es fertilitási mutatójával, a franciák mögött az 5. helyen áll.

Európa más országaiban is próbálkoznak lépéseket tenni a népességcsökkenés ellen. A fogyatkozó és az emigráló népesség miatt előállt munkaerőhiány Portugáliát sem kerülte el. A kormány ennek orvoslására Regressa címmel visszatelepülési akciót indított be a 2011-es válság miatt eltávozott magas szakképzettségű honfitársak hazacsalogatása érdekében. A hazatelepülő öt évig megfelezett személyi jövedelemadót fog fizetni, s a kormány hozzájárulását jelentette be a lakhatási problémák megoldásához is.

Nem új keletű, hogy Lengyelország is igyekszik hazacsábítani az utóbbi 15 évben Nyugatra távozott 1,7 millió lengyelt. Lapinformációk szerint a hazatelepülők mentesülnek a személyi jövedelemadó fizetési kötelezettsége alól, a gyermekes családok pedig állami támogatásban részesülnek.

A Külkapcsolatok Európai Tanácsának 2019-ben 14 országban elvégzett közvélemény-kutatása szerint Olaszország, Románia és Spanyolország polgárai a hazájukat elhagyó honfitársaik miatt aggódnak a leginkább, s ha módjukban állna megtiltanák a tartós kitelepülést.

Amerikában és Franciaországban is meglehetősen nagy elismeréssel szóltak a magyarországi családtámogatási programról. Nem véletlenül, mert a programot nyilvánvalóan komoly politikai, gazdasági, demográfiai, s mindenekelőtt nemzetpolitikai szándék hívta életre, annak érdekében, hogy a családok minél több gyermeket vállaljanak. Olyan segítség ez, amely – akárhogy nézzük is – ösztönzést jelenthet azoknak a fiataloknak, akik hátrányos anyagi helyzetük miatt eddig gyermekvállalásra alig mertek gondolni, bár lehet, hogy ez is csak az érem egyik oldala, mert például Szerbiában sem a leggazdagabb régiókban születik a legtöbb gyerek, hanem éppen ellenkezőleg, s így van ez Magyarországon is.

A súlyos létszámfogyatkozás megállítása érdekében, a családtámogatási programon túl, Szerbiában és Magyarországon is nyilvánvalóan szükség lesz jól átgondolt hazatelepülési programok kidolgozására is. A nemzetpolitikának olyan vonzó, szinte elutasíthatatlan programot kell kidolgoznia, amely visszafordítja azt a folyamatot, amely a többszázezer Nyugatra távozott fiatal elvesztésével járna. Hazatérésre ösztönző programokra van szükség, egyébként ugyanaz fog történni, mint a Vajdaságban, vagyis nem csupán a többszázezer Nyugatra távozott honpolgár örök időkre való elvesztése fog bekövetkezni, hanem az ő gyermekeiké is, ami súlyos esetben akár bizonyos országrészek elnéptelenedéséhez is vezethet. A kiürülő falvakba pedig olyan benyomulások történhetnek, aminek következményeit a magyarság a XX. század elején sajnos már megtapasztalta.

Végezetül a vajdasági magyarság helyzetéről azt kell mondjuk, hogy ez a nemzetrész vészhelyzetben van. Ha meg akar még maradni ősei földjén, meg akarja őrizni iskoláit, iskolai és óvodai tagozatait, művelődési házait és intézményeit, s templomait, a vajdasági magyar társadalom egészét be kell kapcsolni a társadalmi megbeszélésbe és az esetleges megállapodásba. A pesszimisták lehet, hogy azt mondják, a politikum már elkésett a vállalkozói szféra, az óvónők, tanítók és tanárok, a nagyszülők és szülők, a fiatalok, a kisdiákok és óvodások felkészítésével, de ha a lovak közé dobjuk a gyeplőt, abból még sehol a világon semmi jó nem származott. A vajdasági magyarokat, az anyaországi gazdasági támogatás mellett vagy azzal egyidejűleg, szemléletváltásra kellene bírni, ami azt jelentené, hogy a négy-öt gyermekes családmodellben kellene gondolkodniuk, ha azt akarnák, hogy gyermekeiknek játszótársaik és osztálytársaik is legyenek még (ami elengedhetetlen előfeltétele a gyermekek egészséges személyiségfejlődésének), mert ezzel együtt megállíthatnák vagy lefékezhetnék azt a vészes népességfogyást is, amely az utóbbi évtizedekben majdnem megfelezte a létszámunkat, s településeink kiürüléséhez vezetett.