A Szíria elleni török katonai invázió elvonta a figyelmet Irakról, ahol október elején dühös emberek napokig tiltakoztak Bagdadban és vidéki településeken. Az elégedetlenségi hullám és a sok vészhang azóta elcsendesedett. Részben azért, mert a hatóságok kemény kézzel csaptak le a tüntetőkre. Több helyen közéjük lőttek, több mint száz embert megöltek és legalább hatezret megsebesítettek.
A tömeg egy politikai döntés miatt vonult először az utcára, ám az elégedetlenséget valójában a munkanélküliség, a mindent átszövő korrupció és a normális életkörülmények hiánya váltotta ki. A türelem akkor fogyott el, amikor Adil Abdul-Mahdi miniszterelnök felmentette tisztségéből, majd áthelyezte egy jelentéktelen állásba Abdul-Vahab al-Szádi tábornokot, a – katonai szervezetként működő – terrorellenes egységek vezetőjét. Rosszul tette, sőt nagyot hibázott, hiszen az ország legnépszerűbb főtisztjét állította félre politikai megfontolások alapján.
Azt az embert, aki az elitkatonákból álló, mintegy tízezer főt számláló sereg parancsnokaként kiemelkedő érdemeket szerzett az Iszlám Állam (IÁ) terrorszervezet iraki területekre is kiterjesztett birodalmának (a világon senki által el nem ismert kalifátusnak) a szétzúzásában, felszámolásában. Kezdettől fogva részt vett a 2014-ben kezdődött fegyveres küzdelmekben. Fekete egyenruhás harcosai az IÁ elleni háború helyi példaképeivé váltak, hiszen soha nem futamodtak meg, mint sok rendőri és sorkatonai egység tagjai. Ellenkezőleg, az elsők között szálltak szembe a dzsihadistákkal.
A feketeruhásokat az Irakban állomásozó amerikai különleges erők is nagyra becsülték, és rendszeresen együttműködtek velük. A hivatását a politikai ügyeskedésnél mindig többre becsülő al-Szádit ezért többen Amerika-pártinak tartották.
Hadszíntéri sikereit sokan irigyelték, ám a parancsnoksága alatt álló sereg töretlen népszerűségnek örvendett mind a szunnita, mind a síita lakosság körében. Az emberek többsége az ország felszabadítójaként tekint rá és a katonáira is.
A kormányfő azonban az utóbbi időben több olyan köztiszteletben álló tábornokot is nyugdíjazott vagy mentett föl tisztségéből, akik az IÁ legyőzésében kiemelkedő érdemeket szereztek. Az érintettek tudomásul vették a változást, ám volt parancsnokuk, al-Szádi nem fogta be a száját. Sőt nyilvánosan politikai döntésnek nevezte áthelyezését. Sértődöttségében még arra is utalt, hogy a miniszterelnök az – iraki kormányban nagy befolyással bíró – Irán-barát politikai erők javaslatára vagy követelésére cselekedett.
Ezután kampány indult a támogatására a közösségi médiában, s így rövid idő alatt irakiak milliói szereztek tudomást arról, ami vele történt. A többség mellé állt. A legbátrabbak és a legelégedetlenebbek pedig utcára vonultak tiltakozni az igazságtalannak tartott döntés ellen. A főként fiatalokból álló tömegek hamarosan követelésekkel is előálltak. Olyanokkal, amelyekkel sokan mások is egyetértenek. Követelték az életkörülmények (például a víz- és áramellátás, valamint a közegészségügyi szolgáltatások) javítását, új munkahelyek létesítését, s a kiterjedt korrupció visszaszorítását.
Az utóbbi jelenség a 2003-as amerikai invázió előtt sem volt ismeretlen az országban, ám az utóbbi 16 évben az egész rendszer a velejéig korrumpálódott. Az állam biztosította szolgáltatások pedig csapnivalóak, ráadásul még azokhoz is többnyire személyes, baráti vagy egyéb kapcsolatokon keresztül lehet hozzáférni. A nepotizmus sem volt ismeretlen korábban, ám a mai fiatalok nem fogadják el ezt a gyakorlatot.
A tiltakozások valójában egy széleskörű társadalmi problémahalmazra mutattak rá, illetve arra, hogy a háborúban szétdúlt Irakban mennyi minden nem működik, és mennyi még a teendő, hogy az élet visszazökkenjen a normális kerékvágásba.
A tüntetésekre, s az általuk felvetett gondok sokaságára talán oda sem figyelt volna a külvilág, ha a biztonsági erők nem alkalmaznak túlzott erőszakot a résztvevők ellen. Az első halálesetek és a kormány bizonyos intézkedései (a közösségi médiumok elérésének korlátozása vagy az internet lekapcsolása) pedig csak tovább szították az elégedetlenség tüzét.
Abdul-Mahdi – jobb híján politikai – ígéretekkel igyekezett lecsillapítani a tömegeket. Kormánya 17 pontos akciótervet jelentett be: ezek között főleg olyan szociális intézkedések szerepelnek, mint a munkanélküli segély kiterjesztése, a lakhatási támogatás vagy a fiataloknak szóló képzési program. Emellett a kormány azt ígérte, hogy gondoskodik a tüntetések áldozatairól, illetve hozzátartozóikról.
A miniszterelnök ugyanakkor belengette, hogy kezdeményezi egy olyan törvény elfogadását, amelynek értelmében a szegény családok alapjövedelmet kapnak. Nem tudni, hogy ez mekkora összeg, ám a célra alighanem sok pénzt kell elkülöníteni. Irakban ugyanis a negyven milliós népesség majdnem negyede napi 1,9 dollárból kénytelen megélni.
Eddig még csak látszatintézkedésekre került sor: korrupt közhivatalnokokat rúgtak ki. Ez nem nyugtatta meg a lakosságot, amely úgy gondolja: még sok a romlott és lefizethető állami alkalmazott, ezért őket is el kéne bocsátani állásukból. Közben nem ártana javítani a siralmas közbiztonságon, és jó lenne hozzáfogni a háborúban lerombolt infrastruktúra felújításához is.
