Kiváló, büszke és nagyszerű harcosok a kurdok, akik főleg szabadságra, békére, nyugalomra vágynak. Nem háborúra. Mindenekelőtt pedig egy saját, független államra, ami még soha nem adatott meg nekik.
Pedig sokáig éltek egy nagy országon belül, egy hatalmas és egységes területen, amely az Oszmán Birodalom részét képezte. Amikor ez az államalakulat az I. világháború után megszűnt (mert a győztes nagyhatalmak feldarabolták), a kurdokat az újonnan létrehozott országok határai közé kényszerítették. Sok másik népcsoporthoz hasonlóan.
Lassan száz éve már, hogy a zömüknek Törökország, Szíria, Irak és Irán a hazája. Bár összesen több mint 30 millióan élnek ezekben az országokban, mindenütt kisebbségnek számítanak, jóllehet bizonyos vidékeken ők a (nagy) többség.
Időnként a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerülnek, ám ez eddig nem sokat segített nekik. Legfőbb célkitűzésüket, a saját állam megalakítását nem sikerült megvalósítaniuk.
Pedig szinte mindig ezt szem előtt tartva, illetve ennek reményében kapcsolódtak be egy-egy nagy horderejű akcióba, műveletbe, háborúba, konfliktusba. Bár jól tudják, hogy országalapítási tervüket nagyon nehéz megvalósítani, újra és újra megpróbálkoznak vele.
A legnagyobb gondot az okozza, hogy az elképzelt egységes országuk megteremtéséhez, meg kellene változtatni több másik állam határát, amire ezek semmiképp sem hajlandóak. Ennek ellenére a kurdok az utóbbi időben mégis megpróbálkoztak a lehetetlennel.
Kihasználva az ezredforduló utáni közel-keleti háborúk, valamint az Iszlám Állam (IÁ) terrorszervezet elleni látványos és eredményes harci sikereik adta lehetőségeket előbb Észak-Irakban, majd – drámai küzdelemben – a szomszédos állam területén, Északkelet-Szíriában hozták létre saját autonóm területüket, amely évek óta lényegében teljes gazdasági-politikai önállóságot élvez, már-már külön országként működik. Ám ténylegesnek tűnő állami hatalma ellenére névleg és (nemzetközi) jogilag mindkét autonóm terület Irak, illetve Szíria része.
Eddig nem is volt ezzel baj. Elvben. A gyakorlat azonban mást mutatott. A milliónyi gonddal küszködő Bagdad és Damaszkusz hallani sem akar a kurd függetlenségről, az iraki, illetve szíriai állam egységének megbontásáról.
Törökország sem. Sőt már évek óta ferde szemmel néz a szomszédságában elnyúló különleges közigazgatású és fennhatóságú területekre. Nem tetszik neki a kurdok autonómiája, különcködése, önállósodási törekvése.
Nem véletlenül, hiszen az 80 millió lakosú Törökországban él a legnagyobb kurd közösség, amelynek létét sokáig hivatalosan el sem ismerték. Ez azért is meglepő, mert legalább 12-14 millió emberről van szó. (Szíriában „csak” 2,5 millióan, Irakban 5,5-6 millióan, Iránban meg 8 millióan élnek; másutt sokkal kevesebben.)
Ankara attól retteg, hogy az iraki és szíriai Kurdisztán példáján felbuzdulva a (főként) Délkelet-Törökországot benépesítő kurdok körében is felerősödik az autonómia és az elszakadás-pártiak hangja. Félelme megalapozott, hiszen a törökországi kurdok 1984 óta fegyverrel is küzdenek a jogaikért. Szakadár harci csoportjukat, a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK) Ankara és több kormány (meg az EU) a terrorista mozgalmak közé sorolja.
Ezért ha csak lehet, Ankara igyekszik mindenütt keresztbe tenni a kurd függetlenségi törekvéseknek. Az erő alkalmazásától sem riad vissza. Az utóbbi három évben a török haderő már háromszor támadta meg Szíriát (legutóbb a múlt szerdán kezdett kiterjedt offenzívát), hogy az ottani (északkeleti) határövezetből kifüstölje a kurdokat. Így próbálja megakadályozni a területeik majdani összekapcsolódását, egyesülését az óhajtott egységes Kurdisztán keretében.
Északkelet-Szíria csaknem 700 ezer kurd otthona volt a török invázióig. Sokan attól tartanak, hogy a támadók nemcsak a helyi kurd milíciákat akarják elüldözni (miként azt hivatalosan bejelentették), hanem a lakosság jó részét is, hogy az ott elképzelt „biztonsági övezetbe” mások telepedjenek le.
A jelek szerint ebbe beleegyezett az Egyesült Államok, továbbá a régióban egyre nagyobb befolyással bíró Oroszország és Irán is. Igaz, látszólag tiltakoznak a török invázió ellen, ám a gyakorlatban semmit sem tettek annak megakadályozásáért. Mások sem. Jelenleg egyik mérvadó nagyhatalom sem támogatja a kurdokat a törökökkel szemben. Alighanem azért, mert nem érdekük a kurd autonómia megtartása Szíriában.
Pedig az ottani (és az iraki) kurdok kezdettől fogva (vagyis 2014-től) szívósan küzdöttek az IÁ – senki által el nem ismert – birodalma, a kalifátus ellen, és látványos harci sikereket értek el, nagy emberveszteségek árán. A szíriai oldalon csaknem 11 ezer harcosuk esett el a földi csatákban, az iraki részen pedig legalább ötezer.
A nagyhatalmak, mindenekelőtt pedig az USA viselkedését a Szíria elleni jelenlegi agresszióban többen úgy értékelik, hogy elárulták kurd szövetségeseiket, s odadobták őket az oroszlánoknak, vagyis a jóval erősebb török hadseregnek. Az pedig véres drámai jeleneteket megszégyenítő hadműveleteivel elvonja a szíriai kurdoktól az autonómiát is.
Az önállóságra, a saját államra és szabadságra vágyó népcsoport helyzetével korábban már mások is visszaéltek. Saját céljaiknak és igényeiknek megfelelően gátlástalanul kihasználták őket, majd végül hátat fordítottak nekik.
Ennek fő oka talán az, hogy a kurdok folyton a nagy birodalmak konfliktuszónájába kerültek, a térségbeli erőviszonyok pedig mindig kedvezőtlenek voltak számukra, ezért rendszerint a rövidebbet húzták. A múlt század megannyi nagy változása, sorsfordító és geopolitikai átalakulása is csak rosszul végződött számukra. Az 1920-as évektől ráadásul a török, 1945 után pedig az arab nacionalisták igyekeztek kitörölni őket a történelemből, sőt még a hivatalos statisztikákból is.
Úgy tűnik, továbbra is marad nekik az egyenlőtlen harc, s persze a remény, hogy egyszer majd lesz egy önálló országuk, amely egyesíti magában azokat a területeket, ahol a legtöbben élnek a Közel- és Közép-Keleten.
