„Embörcsempészök”

5.

Magyarország is háborúban állt, ott mégsem volt akkora nélkülözés, mint a németek által megszállt és kifosztott Bánátban. Sokan jártak át illegálisan, lopva a zöldhatáron Szegedre, Szőregre beszerezni az alapvető létszükségleti kellékeket, sót, petróleumot, gyufát stb. A magyar katonák ritkán csaptak le a seftelőkre, de a „bundisták” nem voltak elnézőek (a Bánátot megszálló németek nemzetiszocialista jellegű Volksbund szervezetet hoztak létre, és felfegyverezték a helyi németeket, akik irányító pozícióba kerültek, ezeket nevezték bundistáknak). Ha elfogták a hazafelé tartó bánátiakat, bekísérték őket Törökkanizsára, jegyzőkönyvet készítettek a határsértőkről, és elvették mindenüket. Ezután üres kézzel mehettek haza a még nagyobb nélkülözésbe.

„EMBÖRCSEMPÉSZÖK”

Szenes Ilona (1929) kislány volt a háború idején, de emlékszik a nélkülözésre:

– Emlékszök, hogy a Móra Roza néni vezetött át emböröket, akik vittek árut át a határon. Bundisták elű bújva mönt apám éccaka gyalog, vitte a kislibákat meg tollat eladni, lelapultak a kukoricába, oszt amikó elment a járőr, átmentek. Valami Mariskához vitték az árut, aki átvette, eladták, bevásárótak, oszt gyüttek vissza, mƒëgint éccaka, nagyon köllött vigyázni. Sëmmink së vót, Jázován még sót még gyufát së lëhetött vönni, azt is be köllött csempészni.

Poroját (proja), kukoricakenyeret ettünk, de az én Jóska testvéröm nem bírta, ha poroját ëvött, lëfordút a székrű. Apám lopva vitt búzát őrőni a malomba, hogy legyen mibű sütni, de mink abbú alig kaptunk, köllött a Jóska bátyámnak.

Szemerédi Károly bácsi így emlékezett vissza azokra az időkre:

– A selypes Sörös Joca még a Szenes Jóska olyan embörcsepészök vótak a háború alatt, meg utána is, ameddig ē nem kapták űket, mind most ezëk, akik a migránsokat viszik. Szöktették át a magyarokhó a népet. Jázováról indultak este, Macamunka, Árenda, törökkanizsai tanyák, azon körösztű, ott vót mingyá a határ. Sörös mëg a Szenes, akit vezettek, azok fizettek nekik.

A háború alatt meg utána së még két-három évig nem vót sëmmi, mindenbű hiány vót. Sokan möntek át, vittek baromfit, vágott dohánt, amit két kezükkel elő tudtak állítani, azt vitték elanni, kitéve magukat a veszélynek, hogy a „bundisták” elveszik tőlük az eladásra szánt holmit, és még jól meg is verik űket. Olyan is mëgtörtént, hogy a Magyarországra igyekvő asszonyokat molësztáták.

Részegen az egyik jázovai pofon vágta a milíciát, akkó még nem vót uniformisuk a háború után a rendőröknek, az én apám is vót egy ideig milícia a faluba. Elég a hozzá, hogy ennek az illetőnek szökni köllött, mer részegön pofon vágta a milíciát. Ha elcsípik, börtönbe kerül, ezt is átvezették a magyar határon a Jocáék.

A magyar határőrök elkapták a mieinket. A Sörös Joca meséte:

– Öjegöm, olyan pofont kaptam, csak úgy gujútam – mondta selypítve.

Amikó vallatták, oszt nem úgy mondta, amit előtte, kapta a pofonokat. Még a szegedi Csillag börtönbe is vótak valameddig a Szenessē, de ëgy-kettő visszakűtték űket. Mikó hazagyütt a Joca, nagyon örűt, de ēcsípték űket itthon is, ē vótak ítélve, tán négy évre, de nem sokáig vótak becsukva, nem ëtették űket, hazakűtték Jázovára.

CSEMPÉSZBŐL JUHÁSZ

– Onnatrú kezdve, hogy hazajöttek a rabságbú, a Joca minden vasárnap mëg sokszó télen hétköznap is ott vót a kocsmába éfélig, oszt mink, zenészek húztuk nëki, mëg haza köllött kísérni. A Joca apja, a Jani bácsi a háborúba vesztötte el a fé kezit, oszt a háborús kártérítésbű vötte a birkákat, hogy në hazudjak, tán 150-200 birkája is vót. Az egísz ház tele vót birkává. Vót esze az öregnek, mer tutta, ha a Joca fia hazagyün, kiengedik a börtönbű, akkó lëgyën mivē kezdeni az életöt. Amikó bëmëntünk a házba, télen is meleg vót, a birkák bëlehögték, nem köllött fűteni, de elég büdössek vótak. Ide a Jani bácsihó télen járt beszégetni egyik ismerőse, a Petrik Jóska. Vastag bibliája vót, mink mëg hallgattuk, mit beszének.

A birkázás előtt még, mivē fékezű vót a Jani bácsi, kisbíró munkát kapott a községházán, mi, gyerökök jártunk vele a faluba, a trombitáját fújtuk, amikó mönt sarokrú sarokra kidobóni a híröket. A kisbíró vitte a nagyanyámnak a papírt, hogy kapta a háborús kártérítést. Azé tudom, mer a nagyanyámnak az ura is ēveszött a háborúba, mámma se tudják, hova lött, na ű is kapott valamennyit, de nem nagy összegöt, abbú vötte nëköm az első hegedűt, úgy emlékszök, hogy 1947-ben. Úgy mondta, a fiamnak vëszök ëgy hegedűt. A létező legrosszabbat, a vonója úgy vót bátokká összefogva, még kis szögekkē mëgszögēve. A rossz hegedű mellett vëtt öt birkát is, nőstényeket, lehetett fejni űket, kiadta juhásznak, oszt minden második fejés lëtt az üvé. Arra is néztek a juhászok, ha má tíz birkája vót valakinek, akkó egynapi fejés a gazdáé, mikó rákerül a sor rëggē mëg este is. Nëkünk öt birka vót, akkó csak az egyik rëggeli vagy az esti fejés vót a mienk, ha soron vótunk.

 „MAJDNEM” FÖLAKASZTOTTA MAGÁT

– Akkoriban, fiatal legíny koromba a Horváth Joci vót cimborám, de má mëghalt. A Sörösék mellett vót a Peti borbélyműhelye, oda jártunk nyiratkozni. Mikó mëntünk, a Jani bácsiná nem vót bëcsináva az utcai ablak, hogy is në, hát a szobába vótak a birkák. Több mint száz birkát, az má nagy nyájnak, szép vagyonnak számított akkó, nagy bëcsben tartotta űket az öreg Sörös, a szobák, a konyha mind tele vót velük. Télen a birkák atták a „központi fűtést”, de elég büdösek vótak, ezé köllött mindig nyitva tartani a ház ablakát a Nagy utcára.

Az öreg Sörös egy kézzē is ē tudta kormányozni a nyáját, sőt mëg is fejte űket, amikor birkatúrút vagy sajtot akart csináni, a kifejt tejet felöntötte csurgatni, megalutt, oszt jó fajta birkatúrú lëtt belüle.

Ëccé nagy riadalom támadt a szomszédok köribe, összeszaladtak, hogy az öreg Sörös fölakasztotta magát a szobába, ott lóg a birkák között a gerendárú. De kiderűt, hogy vaklárma vót, a nyitott ablakon át az utcárú bënéző szomszédok a félhomályba látták, hogy tán az öreg Sörös hosszúgatyába lóg a gerendárú. Pedig csak azt történt, hogy a Jani bácsi, jobb híján, ēkötötte a gatya szárait, és abba öntötte föl a birkatejet, majd kiakasztotta csorogni – emlékezett vissza a nem mindennapi jelenetre a 85 éves Szemerédi Károly bácsi.

Sós kút

Legalább sóból lett volna elég, hogy annak a kevéske és szegényes ételnek ízt adjon. A múlt század közepéig Jázova lakossága ásott kutakból látta el magát és a jószágait (1968-ban készült el a vízvezeték). Faluszerte kutakat ástak, hogy legyen mindenkinek vize. A szomszédok közösen ástak egy kutat a mezsgyére. A sárga homokig is leástak, kitéglázták a kút falát, nehogy beomoljon. Amikor elsarasodott a kút vize, kipucolták, mélyítették, hogy friss vízhez jussanak. A Lekvársoron is volt egy ásott kút, de ennek a vize kissé sós volt. A háziasszonyok ebből a kútból vitték a vizet a levesfőzéshez, ha már sót nem lehetett kapni.