Ritkán gondolunk arra, hogy az emberiség történelmének egyik legnagyobb fordulata, hogy a II. világháború után Ázsiában és Afrikában felszabadultak, függetlenek lettek a korábbi gyarmatok. Még kevesebbet foglalkozunk azzal, hogy a függetlenné vált országok mindegyike a maga módján keresi annak útját, hogy utolérje az egykori gyarmatosítókat. Ahogyan a fanti regények nyelvén mondanánk: eljussanak Európa idejébe. A napokban az érdeklődés reflektorfényébe került egy ilyen ország, Tunézia, ahol múlt vasárnap parlamenti választásokat tartottak, most vasárnap pedig az elnökválasztás második fordulóján a sor, amelyen eldől: a két jelölt közül ki lesz az elnök.
Tunézia a mostani események nélkül is megérdemli az érdeklődést, mert legközelebb jutott Európához. Ez lehetővé tette számára, hogy soha sem kellett birkóznia sok afrikai ország problémájával, azzal, hogy az ország lakossága 50–100 törzsre oszlik. Náluk ugyanis a lakosság 98 százaléka arab és szunnita.
Ezt kell összevetnünk, mondjuk egy kb. ugyanakkora afrikai országgal, Zambiával, ahol több mint 50 törzs van, és közülük a legnagyobb az ország lakosságának 21 százalékát teszi. De Zambiát tipikus afrikai országgá teszi, hogy megbirkózik a törzsekre oszlás problémájával, gazdasága évente több mint 3 százalékkal nő, és képes volt olyan huszárvágásra, hogy a munkanélküliséget 50 százalékról 15 százalékra leszorítsa. De ugyanakkor fejenkénti nemzeti jövedelme mindössze évi 4000 dollár. Ezzel szemben Tunéziában a fejenkénti jövedelem majdnem annyi, mint Albániában, de küszködik azzal, hogy gazdaságának évi növekedése mindössze 1-2 százalék, és problémája van a munkanélküliséggel.
Még érdekesebb képet kapunk, ha Tunéziát a többi arab országgal hasonlítjuk össze. Egyedül náluk járt sikerrel a 2011-ben minden arab országon végig söprő, arab tavasznak elkeresztelt tömegmozgalom. A többi arab országban ugyanis annak következménye vagy a káosz lett, mint Líbiában, vagy gyorsan visszatértek a diktatúra valamilyen formájára. Egyiptomban katonai államcsínnyel, másutt békésebb formában.
Ezzel szemben Tunéziában diadalmaskodott a demokrácia, és 2014-ben elfogadták az arab világ legdemokratikusabb alkotmányát. Náluk nem jutott szóhoz az a mohamedán szélsőség, amely a többi arab államban erőteljesen jelen volt, sőt a mozgalmak igazi tömegbázisát adta. Tunéziában viszont még a mérsékelt, magát „mohamedán demokratának” minősítő Ennahdha pártnak a befolyása is állandóan csökken. 2011-ben még 1,5 millió szavazatot kapott, 2014-ben már csak egymilliót, 2018-ban a helyhatósági választásokon 550 ezret, majd a mostani elnökválasztáson 430 ezret. A múlt vasárnap tartott parlamenti választáson ugyan az első helyen végzett, de csak azért, mert a parlament „elaprózódott” a rengeteg párt között, és a választáson részt vett 41,3 százaléktól 18 százalékot kapott.
E sajátos országban Európa-szerte szenzációt keltő eredményt hozott az elnökválasztás szeptember 15-én tartott első fordulója. Azt eredményezte ugyanis, hogy a második fordulóba két „kívülálló” került. A Le Monde minősítése szerint a rendszer pártjai ellen irányuló „választási lázadás” tört ki, mert a két első helyezettnek semmi köze az eddigi politikához és pártokhoz.
A szavazatok 18,4 százalékával élen végzett Kaisz Szaíd egyetemi tanár a lapok minősítése szerint „politikai üstükösként” ezt úgy érte el, hogy valójában nem is folytatott választási kampányt. Nem vett részt a vitákban, nem szerepelt nagygyűléseken, még csak sajtóértekezletet sem tartott, nem volt választási csoportja sem. Győzelmét annak köszönheti, hogy a változást óhajtó fiatalok jelöltje volt. Maga különben eléggé konzervatív. Kifogásolta a halálbüntetés eltörlését, a homoszexualitás börtönnel büntetésének megszüntetését. A gazdasági kérdésekben ködös, egyesek szerint idealista elképzelései vannak. Alkotmányjogászként vált ismertté. És választási programja úgyszólván a tunéziaiakhoz intézett egyetlen felhívásból áll: „Ti magatok vagytok fejlődésetek letéteményesei”.
Még furcsább személyiség a „tunéziai Berlusconinak” nevezett Nabíl Karui, aki a szavazatok 15,58 százalékával jutott a második körbe. A tévécsatorna tulajdonosa azzal vált hírhedtté, hogy a választási kampány kellős közepén letartoztatták pénzmosás és adócsalás vádjával. A börtönt is csak a második fordulóra hagyhatta el. A lényeg, hogy ők ketten maguk mögé szorították a többi 24 jelöltet, akik között ott van a már említett mohamedán párt jelöltje 12,88 százalékkal, a mostani véderőminiszter 10,73 százalékkal és a miniszterelnök 7,38 százalékkal. De ott van egy volt köztársasági elnök, a mostani turisztikai miniszternő is.
A valóságos „választási forradalom” mögött az áll, hogy Tunéziában nemzedékváltásban fiatalabbak kerülnek a régi politikusok helyére. (A mandátumának végén elhunyt eddigi köztársasági elnök, Bédzsi Kaid esz-Szebszi 92 éves volt és az ideiglenes köztársasági elnökké vált parlamenti elnök Mohamed Ennacör 85 éves. Karui 56 éves, és Szaíd sem sokkal idősebb.)
Még sokkal lényegesebb, hogy a fordulatot ugyanaz robbantotta ki, mint ami Európában táplálja a különböző formában feltörő elégedetlenséget. Mert lehet, hogy túlzás Jeune Afrique minősítése: Tunézia ma Titanik, de vitathatatlanul elégedetlenséget szül, hogy a gazdaság nem jön lendületbe, 15 százalékos a munkanélküliség (az álláskeresők harmada egyetemet végzett), és három év alatt harmadával drágult az élet.
