A százötödik

Ugyanaz a rendezett, tenyérnyi virágoskert. Ugyanaz a macska fut el mellettem, amikor belépek a kapun. A kicsike ház, a sötét konyha és szoba, minden ugyanaz. Mindkettő lehangolóan sötét, de példásan tiszta, rendezett. És ugyanaz a mosoly, amivel rám köszön. Ugyanaz a töpörödött, kicsi asszony áll előttem, mint egy évvel ezelőtt.

Mindez nem volna különös, ha nem egy százöt éves asszonyhoz nyitottam volna be, akivel pontosan egy évvel ezelőtt beszélgettem. Újvidék legidősebb asszonyával, Ilonka nénivel. Kovács Ilonkával.

– Semmi sem változott egy év alatt, továbbra is élek, itt ebben a sötét, kis szobában, továbbra is fájnak az ízületeim, nem tudok aludni, és továbbra is várom a halált. De nem akar eljönni.

Ilonka néniről tavaly írtam. Elmesélte életét, verseket mondott fel, énekelt is. Kint ültünk a teraszon, sütött a nap, mint most, és úgy éreztem magam mellette, mintha egy különös harang alatt ülnék, amelyben megállt az idő. Most is azt érzem, Ilonka néni körül megállt az idő.

Pedig egy év alatt lakónegyedének nagyobb részét lebontották, széles sugárút épült a közelében, a szateliti piacot is bővítették, elköltöztek a szomszédok, újak érkeztek. Minden megváltozott, csak Ilonka néni körül semmi.

– De változott –, mondja azzal a kedves mosolyával, amely csillogást csal a szemére, megszépíti arcát – Van új tévém, meg hűtőszekrényem. Meg megéltem, hogy az államtól megkaptam a gondozási segélyt. Száznegyedik életévemben! Nem sok, éppen annyi, mint a nyugdíjam, tizennyolcezer dinár, de örülök neki. Megvehettem a tévét, mert a régi rossz volt, pedig ez az egyetlen szórakozásom. Olvasok is még, de a betűk néha már összefolynak, minden vasárnap elmegyek a templomba, kézimunkáznék is, de fájnak az ujjaim, meg aztán nem is látok nagyon jól. Ha aludni tudnék! A tévé előtt néha szundikálok. Amikor lefekszem, elalszok, de gyorsan felébredek. Most, amikor kialudhatnám magam, nem jön szememre az álom, vagy csak egy pillanatra. Még álmodom is. Amikor még dolgoztam, nem volt alvásra időm. Nagyon sokat dolgoztam, sokat szenvedtem.

Lehajtja fejét, összekulcsolja tenyerét, mintha imádkozna. Faggatom. Nem a múltjáról, azt már elmesélte. Elmondta, hogy Topolyán született, fiatalon került a városba, kisemmizve. Férje elhagyta, több gyárban is dolgozott, varrodában... Felnevelt két gyereket, a fiát Györgyöt, aki soha sem nősült meg, és aki nyolcvanévesen a ház szomszédos szobájában, egy fedél alatt él vele, és lányát Erzsébetet, aki Becsén lakik. Két unokája van. Gábor Pesten talált boldogulást, Melinda Olaszországig meg sem állt. A pesti dédunokák, Dávid és Elenonóra. A fiú még tanul, Skóciában. Eleonóra férjnél van, Patrik, az ükunoka még kicsi. Ilonka néni 103-ik születésnapjára elhozták. Karon ülő baba volt. Olaszországi dédunokái közül Alekszandar egyetemi hallgató. Roberta pedig...

– Robertáról azt hallottam, hogy férjhez ment.

Lányától hallotta, aki időnként felhívja. Elmondja mi újság a családban. Mások nagyon ritkán csörgetnek rá, az elmúlt évben talán senki. Fiával naponta értekezik, barátnője Betti, aki ügyes-bajos dolgait intézi, rendszeresen ellátogat hozzá, elmennek a templomba, ahol néhány szót vált az emberekkel, a plébánossal.

– Egyedül telnek a napjaim. Meg a Cirmi cicával. Nagyon szeretem, és ő is engem. Mellém fekszik az ágyra, a fejemhez bújik. Ilyenkor nagyon boldog vagyok. Mindig szerettem a macskákat és a kutyákat is. Szeretem az állatokat. Sokkal jobban, mint az embereket. Sokukban csalódtam.

Elhallgat, maga elé néz.

– És szeretem a kertet, a virágokat – néz fel ismét, kedves mosolyával. Ma is, amikor felkelek álmatlan reggelen, az első, hogy kimegyek az udvarba, és rendezgetem a virágokat. Most már nehezemre esik, mégis megteszem. Utána megreggelizek, rendet teszek magam körül, magamat is rendbe teszem és üldögélek. Nézem a tévét, szundikálok. Felidézem az emlékeimet. Olvasok is, kézimunkáznék is, de már nem jók az ujjaim, fájnak. Ülök csendben a szobámban és várok.

Ismét hallgat, majd megszólal.

– Egy évvel ezelőtt történt velem egy csúnya dolog. Megloptak. Nem itt, hanem kilopták a táskámból a pénztárcát. Én vagyok a hibás, mert nem húztam be a táska cipzárját. A piacnál bementem egy ékszerészhez. Van egy gyűrűm, amelynek ékköve kiesett, azt akartam megcsináltatni. Nem sikerült. Az ékszerész azt mondta, hogy a kő rossz állapotban van, nem érdemes vele bajlódni. Rendben van, mondtam, és kiléptem a boltból. Nyitva maradt a táska. Ketten voltak, egyikük kissé meglökött. Amikor láttam, mi történt velem, majdnem elájultam. Bevezettek a közeli gyógyszertárba, ott ültem egy óra hosszáig, amíg rendbe jöttem. Később megtalálták a pénztárcát. A rendőrségről szóltak, hogy megvan. A pénzt elvitték, de a dokumentumokat, a bankkártyát ott hagyták. Ennek megörültem.

A szekrény mellett áll, miközben beszélgetünk. Arra kérem, üljön le, de nem akar.

– Ha ülök, az sem jó. Tudja mi aggaszt? Az, hogy az utóbbi időben gyakran elesek. Százéves koromtól már tizenötször megtörtént. És nem tudok felállni. Egy alkalommal mentem a piacra, és az utcán elestem. Úgy emeltek fel. És kell a bot is. Százkét évesen még nem kellett, de most már nem tudok nélküle felkapaszkodni a városi autóbuszra, amikor a templomba megyek.

Ezerkilencszázhatvanháromban költözött ebbe a kis házba. Akkor ideiglenesen építették a negyedet, alkalmi lakásoknak. Most, csaknem hatvan évre rá, fogtak a bontásukhoz. Már nyomortelep volt, néhány ház, udvar kivételével, amelyeket rendben tartottak. Köztük Ilonka nénijével. Az ő háza még áll, pedig már mondták, hogy azt is lebontják. Még hivatalosan ezt vele senki sem közölte, de hallotta a szomszédoktól. Közben az utcája végén sugárutat nyitottak, újabb utcákon halad a forgalom.

– Szeretnék lakásba költözni. Egy kicsi kis lakásba, ahol a fiammal megvolnánk. De legyen terasza, hogy virágokat is tarthassak. Cserépben. És meleg volna a szobám, nem kellene tüzelnem, fával fűtenem.

Bettivel néha kimennek a Kövesbe. Megnézi a Dunát, gyönyörködik a virágokban. Csak a csuklói, a csontja ne fájna. Az orvosok nem adnak gyógyszert, azt mondják, ártana neki. Gyógyfüvekkel, gyógyteával próbálkozik csillapítani a fájdalmát. A közelben van egy gyógyfüves, nála veszi, meg a piacon. Néha Bettit kéri meg, hozzon neki.

Most itt áll előttem. Mosolyog. Nagyon szép a mosolya, szép az arca. Néha elhallgat, várja a kérdéseimet. És még valamit…