Mámorító illata van a nyár végi éj növénytársulásainak. Cellulózfalból kitörni készülő lelkek kavarognak odabenn, odafenn, odalenn. Wall-halla.
Születésnapi ajándékot kaptam ma, 2019. október 12-én, amiről tudok – november 30-án láttam holdvilágot (2.15), és utóbb csodálatos ajándékot kaptam a negyedik szülinapomra: a Pink Floyd The Wall dupla albumát. Amiről viszont nem tudtam. De idén már együtt ünnepeljük a 40.-et, illetve a 44.-et. (Eredetileg – négyikszes pajtásaimmal ellentétben – a 42.-t szerettem volna egy fergetegesen betegül agyament bulival emlékezetessé tenni – az mégiscsak szép kerek szám! –, ellenben akkor az valahogyan elfelejtődött... Biztosan nem véletlen. Mint ahogyan semmi nem az. Tat tvam asi.)
Csak egy újabb tégla vagy a falban magad is. De csikorogsz a habarcsban. Mit teszel épp? Fülelsz? Avagy csupán csavar helyett téglának gyártottak? Azért vagy ott, hogy építs, vagy hogy rombolva újat alkoss? Kilóg az egyik sarkad a felületből, de annyira, hogy minden arra járó beleakadjon, köpenyének szálait kiszakítsa? Ugyanaz vagy talán, barátom, akinek köszönhetően Kelemenék is csak iszonyat nehezen – teljesen elégő áldozat árán – voltak képesek felemelni azt a dévaj várfalat?
Kubiszyn drognaplós barátom és sorstársam a magas Ég alatt 14 napos volt akkor mindössze! Az illuzórikus idő elszáll, csupán a madarak nem röpülnek soha, sehová. A horizont iránt érzett szerelmüktől a szívük hatalmasra dagad, soha nem mozdulnak, a szerelmükhöz igazodva. Minden más lélek és lélektelen megvadult elektronként cikázik az Univerzum tüdőként lélegző ősrengetegének iránytalanságában. Elrugaszkodom a szilaj és forró csillagok fénytrambulinjáról. Tripla salto mortale hátrafelé. Két könyékkel és sajgó csípővel zuhanok vissza a nyárvégi növénytársulások buja illatába. Namaszté!
Pink Floyd. Amennyiben a „civilizált” zenét tekintjük – talán mégse használjuk itt és most a „populáris” szót –, a mindenkori „szentháromságom” egyik alappillére. A Beatles és a Depeche Mode között. (Egyiknek sem mindegyik korszaka, de a Floydnak majdnem.) Ja, mindhárom brit. Bennük ott van minden ebből a fajta muzsikából. Jó kis olvasztótégely volt az valamikor. Ja, ma is az. Csak nem annyira „jó kis”. Vagy ki tudja? Isten noéhajói utaslistáinak összeállításai kiismerhetetlenek. Igazából a Pink Floyd is kiismerhetetlen, ha jobban belegondolsz. Ez viszi közelebb őt az ösztönös, zsigeri, egyetlen – szent és örök – pillanatra megtörténő angyalmuzsikához. Szeretem. Nagyon. Ez van.
The Wall. Az örök második kedvenc albumom tőlük. Az első az változó. Most éppen az Animals (ami pedig az előző, 77-es; a 75-ös a Wish You Were Here. Lángolnak a szárnyaim a lapockámon. Kezet fogok Istennel.). Vagy inkább a Piper at the Gates of Dawn? Nem könnyű ezt eldönteni. A The Wall? Konceptuális és „rockopera” és zseniális, társadalomkritikus és kultikus... és, valljuk be, legalább önmagunknak, időnként már-már unalmas. (...) Viszont a film! Parker ’82-es übermozija?! A retinádra ég! Geldof-Gandalf és az animációk egymás hegyére-hátára! Az album magában picit kevés. Parker mozijával – egész! Tökéletes. Isteni mértékkel szabott.
Egyetlen filmet megemlíteni a legkedvesebbként... nem menne, eh. De az a 10–15, ami legfelül sorakozik lelkem poklának tornácán, és amiben benne van ez is, végső soron ugyanaz az egy film, amit egész életünkben nézünk és forgatunk, ugyanaz a könyv, amit egész életünkben olvasunk és írunk, minden ugyanaz. Egy.
Az életösztön kiugrasztása, a halál móresre tanítása. Ez az opus, így, egészében ezt megcsinálja. Szép ajándékot kaptam a negyedik – namaszté, őselemek! – születésnapomra. Igazából a teljességet. Önnön fénye által beragyogva.
Boldog negyvenedik születésnapot hát neked is, Fal! Fald fel a téglákat mind és mind az összes utcakövet az Univerzum tarka szőttesén.
