2021. január 15., péntek

Csodafiúszarvas

Cirok Szabó István: Agancspark

Jellegzetes hangot üt meg Cirok Szabó István Agancspark című verseskönyve. A kiadvány recenzense, Celler Kiss Tamás, szelíd hangú költőként aposztrofálja a szerzőt, hangsúlyozva, hogy esetében nem fedezhető fel semmi az első kötetesek becsvágyából. Az lehet az érzésünk – mondja –, hogy a szerzőnek egyáltalán nem állt szándékában költőnek lenni, egyszerűen csak nem volt más választása. Celler Kiss Tamás ezáltal nyilvánvalóan arra az ösztönösségre utal, amely az Agancspark szinte minden versére jellemző, és olyan költő ismérve, akinek természetes megszólási módja a vers. Cirok Szabó István minden mesterkéltségtől, és igen, talán minden becsvágytól mentesen ír, azon szerzők magabiztosságával, akik nyilvánvalóan nem lírai jártasságuk és olvasottságuk fitogtatására hozzák létre első verseiket, és nem is nagy költőelődök iránti hommage megfogalmazása a céljuk, hanem olyasfajta elemi, felszínre törő mondanivalóé, amely leghitelesebben lírába öntve ragadható meg.

Forum, Újvidék, 2019, 62 oldal

Sallangmentes költészet az övé, melyben a kíváncsi kisgyerek, a környezetét értelmezni próbáló kamasz, és a felnőttlét küszöbén álló férfi világlátása ötvöződik, önnön különböző korú alteregóinak biztosítva megszólalási lehetőséget. Versről versre haladva járjuk be Cirok Szabó István gyerekkorát, családi életképek elevenednek meg előttünk, majd ahogyan a felnövő emberpalánta tudata tágul, úgy vezetik az olvasót a verssorok beljebb, egy szépen kiépített költői univerzumba, melynek részletei saját léttapasztalataink alapján részint ismerősek, részint pedig újszerűek, hiszen a szerző által megélt valóságvetületek is a részei.

Az Agancspark versei komplex kisvilágok, összeolvasva őket azonban felsejlik a hátterükben futó történetszál, amely visszatérő alapmotívumok révén válik egyre hangsúlyosabbá. Ezek a motívumok mitikus előképeket elevenítenek meg, és a mondai hagyományainkhoz is kötődnek. Kivételes szerep jut bennük a négy őselemnek: a tűznek, a víznek, a levegőnek és a földnek, amelyek nemcsak lehetővé teszik az élet létrejöttét, hanem át is hatják az életünk minden szegmensét, meghatározva az anyagba süllyedt, illetőleg az abból formálódó földi létformákat. Akárcsak a teremtésmítoszokban, az őselemek mellett megjelennek e versközegben a növények (kiemelt szerephez jut a fa, a borostyán és a búza), majd feltűnnek az állatok is: méh, hal, kagyló, sirály, denevér, csiga, róka, nyúl és fecske képében, egyaránt képviselve a vizet, a földet és a levegőt, mint egymásba érő, ugyanakkor elkülönülő élettereket. A teremtés befejezéseként megjelenik az ember is, családtagok, barátok, szeretők-szerelmek képezik a költő környezetének emberlakta territóriumát, ám mellettük mindenkor a nagybetűs Természet dominál. Az emberi, állati és növényi lét egymásmellettiségét, egymásra hatását legsikerültebben példázzák azok a versek, amelyekben mitikus lényekké magasztosulnak a szereplők: az anya bőre alatti érhálózat fák gyökerévé válik, majd az asszony animális létszimbólumként szarvastehén formájában jelenik meg a fiú képzeletében, aki maga is anyjához hasonló teremtmény tekintetével szemléli a környezetét. A regösénekek és eredetmondák szent állatát, a csodafiúszarvast idézi meg, amely egyszerre ember és állat; szakrális jelkép, az örök megújulás, a teremtő erő szimbóluma, a mozgás és az életerő megtestesítője. Ez az animális létállapot azonban időnként statikus, röghöz kötött növényi létállapotba vált át, amely a kötet egyik legszebb versében, a Fasor címűben teljesedik ki: „Azt hiszem, túl messzire ültettek / minket egymástól. Hogy együtt nőttünk / fel, de mégsem nőttünk akkorára, / hogy elérjük egymást. / Minden nap találkoztak az árnyékaink, / és elképzeltem, hogy milyen lenne tényleg / beléd kapaszkodni, bonyolult / lombkoronát növeszteni és hagyni, hogy a / tiédbe fonódjon. De csak elképzeltem, / mert túl messze vagy, pedig két fa vagyunk, / és én csak úgy tudok ölelni, ahogy a borostyánok.”

A kötet sajátos hangulatú, a lét minden szféráját érintő versvilágához kitűnően illeszkednek Nagy Kornélia grafikái, amelyek a sokarcú „lírai én” képi kivetülései. Hangsúlyozzák az emberek, a növények és az állatok teremtő és teremtett voltát, hasonlóságát és egymásrautaltságát, és olyasféle harmónia iránti vágyat jelenítenek meg, amely talán csak a teremtés, a születés pillanatában a sajátunk, és egész életünk során szomjúhozzuk az újbóli megtapasztalását.