2024. április 24., szerda

Történetek mesélője

Krétarajzok Kubát János portréjához

Az órák közötti szünetre csöngettek, mi, lézengő diákok az iskola folyosóján, majd hirtelen kitárul a titkári szoba ajtaja, s kilép egy fess, jól öltözött fiatal férfi: öltöny, nyakkendő. Ő a Kubát János, mondta valaki. Másodszor a nevével találkoztam. Egy plakáton. Amely a lapterjesztő jóvoltából került Zenta központjában több helyen is az újságosbódék falára, s azt adta hírül, hogy a most kezdődő olimpia eseményeiről mindennap Kubát János tudósítása olvasható majd a napilapunkban. Újvidéken, a deszkben csak rövid pillanatok adódtak, ő nem sokra rá áttette székhelyét Görögországba. Majd aztán együtt dolgoztunk rövid főszerkesztősége idején. És végül Zentán jöttünk össze ismét, a szülővárosban. A Tiszavidék szerkesztőségében, a tanácsterem hosszú asztalánál, ahová mások is be-betértek. Általában János érkezett elsőként a redakcióba, átnézte mind az érkező napilapokat, majd várta, ki érkezik, kivel lehet egy kicsit beszélgetni. Aztán valahol déltájban távozott.

 Szeretett mesélni. Ily módon bontakozott ki az a rendkívül színes élet, amelybe bepillanthattunk. Kalandok és világhírességek sorjáztak ezekben a történetekben, furcsa szituációk, melyek során Jánost valahogy mindvégig semmi sem zökkentette ki. Pedig mondjuk Észak-Koreába bejutni valóban veszélyes „mutatvány” lehetett, P. Howard-os megoldásokkal. Teljesen mindegy volt számára, hogy a Városháza előtt egy régi barátjával állt le csevegni, vagy a repülőgépen Bobby Fischert próbálta felkészíteni az aznapi találkozókra. Hasonlóképpen rendelkezett még egy megbillenthetetlen egyensúlyú tulajdonsággal: azonos alázattal viseltetett minden újságírói műfaj iránt. Egyforma odafigyeléssel készítette el tehát a piaci hírt meg egy sztárral való találkozását. Ezt nagyon becsültem benne. Minden leírt mondat azonos fontosságú volt a számára. Mert minden mondat az olvasó elé kerül.

Közben elegáns világfi volt, meg gyors húzásokra képes leleményes nagyjátékos. A kilencvenes évek elején, amikor hatalmas nyomás nehezedett az ellenzéki sajtóra, neki sikerült elérnie (ekkor ő a főszerkesztő), hogy Warren Zimmermann amerikai nagykövet ellátogasson a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségébe (erről a külföldi lapok is tudósítottak). A diplomata a deszkben tartott egy rövid beszédet, a szabadságról meg a sajtószabadságról – aztán derűsen távozott. Bennünket meg egy ideig békén hagytak. Jánosnak volt egy igen érdekes kezdeményezése, amire valószínűleg ma már kevesen emlékeznek. Az újvidéki Forum-ház klubjába meghívta a televízió és a rádió magyar szerkesztőségeinek vezetőit, valamint a magyar nyelvű lapok főszerkesztőit, s ezen az összejövetelen javaslatot tett az együttműködésre, közös fellépésre, fiatal újságírók képzésére, stb. Az indítványt mindenki támogatta, udvarias felszólalások hangzottak el – de az egészből végül nem lett semmi.

Az utóbbi esztendőkben (nyugdíjasokként) gyakran adódott alkalom hosszabb beszélgetésre. Ebbe persze időnként mások is bekapcsolódtak. Velem inkább az olvasási élményeiről szeretett szót váltani. Gyors ütemben próbálta bepótolni az elmulasztottakat, könyvtári és kölcsönkönyvekből, meg különben is: kíváncsi természetű volt. Szinte kivétel nélkül csak a történelmi tárgyú kiadványokat forgatta, a huszadik századot szerette volna jobban megismerni. Azt a századot, amely inkább az övé volt.

Zentát szerette. „Ez egy élhető város” – mondtuk gyakran. És – élő lexikonként – rengeteget tudott a településről, embereiről, a régi családokról. Ha szóba került, hogy melyik utcában milyen üzletek léteztek annak idején, bámulatos pontossággal sorolta máris, mindegyikhez hozzáfűzve egy-egy érdekes történetet vagy anekdotát. Jó volt hallgatni Jánost, ízes, sajátos szövegmondását. Többször is unszoltuk, fogjon hozzá egy visszaemlékező, életrajzi könyv megírásához, de mindig elhárította, mondván, az ő élete nem annyira érdekes, az írás pedig most már fárasztja. Mentő ötletként felvetettük, mondja magnóba, amit szeretne, a dolog úgy is megoldható. De csak legyintett. Lehet, neki volt igaza. Ezek a történetek úgy voltak igazán érdekesek és szórakoztatóak, ahogyan ő mondta, az ő hangján, a sajátos szófordulataival. Ez pedig mindvégig visszacseng majd bennünk.