Kurt Bouilliard már jó ideje letette a tollat. Azelőtt sem jelent meg egyetlen sikerregénye sem, beérte pár közölt novellát. Egyébként sincs miről írnia. Történt még valami más is. Rátalált a szerelem. Ekkor még nem gondolta, hogy hamarosan mindent elveszít.
Felsejlettek életének meghatározó pillanatai, amint lepillantott a mélybe. Beleremegett. Első emléke a Sacré Couer-bazilika parkjába repítette. Sziri göndör haja tökéletesen passzolt világosbarna szeméhez, szépsége egyből megfogta Kurtot. Mindig pajkosan mosolygott rá, amint a párizsi sétányon andalogtak. A padon üldögélve élvezték a csendet. A város a lábaik előtt hevert, a fények csodálatos látványt nyújtottak.
– Örülök, hogy elhoztál ide. Gyönyörű itt. – mondta Sziri, nagy szemével Kurtra pillantva.
– Várd csak ki, amíg a zsibárusok letámadnak, és mindenféle színes karszalagot ránk sóznak!
Mindketten nevettek. Kurt megfogta Sziri kezét, és kissé közelebb csúszott hozzá a padon. A lány végigsimított haján, és tekintetével jelezte, még ne, inkább csak beszélgessenek.
– Gyakran jársz ki ide?
– Nem. Ezt a helyet egy különleges alkalomra tartogattam. – Kurt hazudott, havonta többször is ide hozta kiszemeltjeit, hogy a csábítást a környék romantikájával fűszerezze. Sziri viszont más volt, hozzá ténylegesen vonzódott, néha úgy érezte, csak rá van szüksége, és senki másra.
– Azt hiszem, szeretlek. – tette hozzá Kurt.
– Csak azt hiszed? – kérdezte Sziri, majd más irányba fordította fejét, kerülve Kurt tekintetét.
„Mekkora baklövés volt.” – mormolta magában, és egyre közelebb lépett az erkély széléhez. Lelki önkínzásának még nem vetett véget, további emlékek röppentek fel.
A kérdések sosem hagyták nyugton. Sziri lenne az igazi? Hajlamos volt mindenkiben a hibát keresni. Ha talált, és persze mindig sikerült neki, ezzel hessegette el a megkomolyodás gondolatát. Szirit is ugyanúgy elemezte, mint mindenki mást. Kissé nagy az orra, de egyébként meglehetősen csinos és formás. El lehet vele társalogni bármiről. Nem az a tipikus nő, aki megjátssza a jó hallgatóságot, és megértően bólogat. Van véleménye szinte bármilyen témáról, bátran hozzászól mindenhez, és vannak felvetései. Kurt akkor érezte először, hogy szereti, amikor elmentek moziba, és a lány elismerően kacsintott rá távozáskor: te mindig jó filmeket szemelsz ki. Ennek ellenére barátnője minden egyes lépését szigorúan figyelte, és mikor egyedül volt, újra kielemezte. Agyában pro és kontra listákat vetett össze, és egyfolytában azon törte fejét, vajon jó döntést hozott-e, vagy csak hagyta magát elragadtatni. Kurt a sötétség világában élt, Sziri pedig rózsaszín felhők között. Mindig mosolygott, mindig boldog volt. Talán ez volt a legnagyobb különbség köztük. Még csak pár hónapja voltak együtt, mégis attól félt, hogy gyerekei nem beszélik majd saját apjuk nyelvét, nem tudnak majd franciául. A lány ugyanis ázsiai volt. Megpróbálta felhozni szülei esetét, apja francia, anyja német, mégis összhangban élnek, és ő mindkét nyelvet beszéli. De mi lesz, ha nekik ez nem sikerül? Az együtt töltött pillanatok valósággal felvillanyozták, boldognak érezte magát. De amint elváltak, kezdődött a belső harc. Lelke forrongott, visszavágyott kicsapongó életmódjához, melyben hűségről szó sem eshetett, hetente legalább két nővel kellett találkoznia, még ha nem is sikerült ágyába csalogatni őket. Félt a felelősségtől, és inkább kedvelte az alkoholos estéket a haverokkal, valamint az éjszakai randevúkat. Miért is kellene megállapodnia? Viszont egy-egy rosszul sikerült nap végén annyira magányosnak érezte magát, hogy legszívesebben kikapcsolt volna mindent. A túlgondolást. Az érzékenységét. Az agyát. A szívét. A lelkét.
„Már késő”. – mondta Kurt a mélység szélén, saját magával társalogva. A fagyos szél megcsapta testét, kissé tántorogni kezdett, az ereiben folyó forró alkohol hatására is. Csupán egy mozdulat, és ő nincs többé. Az utolsó emlékek kínjai viszont még nem hagyták távozni.
Mikor már teljesen biztos volt benne, hogy Szirivel szeretné leélni életét, már rég elvesztette őt. Mire vallomást tett neki, a lány már talált magának egy másik művészlelket, aki egyből felajánlotta neki a komolytalan komolyságot és a komoly komolytalanságot. Erre viszont csak később derült fény. Kurt nem látta a nyilvánvalót: a srác már ezzel is sokkal több határozottságot sugárzott, mint ő valaha. Kurt mindig is utálta a kellemetlen beszélgetéseket. Ez már nem olyan csönd volt, mint akkor a bazilikánál, ahogyan egymás szeméből itták a mosolyt. A hangulat kellemetlen és feszélyezett volt. A lány visszautasítása után Kurt csak egyetlen értelmetlen szót tudott kinyögni. Hiányzol. A lány csupán percekre múlva válaszolt. Nem szeretne újra belebonyolódni az egészbe. Kurt érezte, hogy csakis ő a hibás, nem kellett volna annyit vacillálnia, vajúdnia, emésztenie magát. Felállt, és elment. Azt gondolta, hogy soha többé nem látják egymást. „Lehetne másképp is, megpróbálhatnám újra… Nem, nem lehet, semmi értelme” – mondta Kurt, visszaemlékezve lelkének utolsó tőrszúrására.
Miután Sziri kiadta útját, Kurt lassan visszatért a régi kerékvágásba. Elment randizni egy zöld hajú nővel, akiről kiderült, hogy zöldfülű. Majd tivornyát is szervezett barátai számára. A sors úgy hozta, hogy pont oda ült, ahol túlkomplikáló agya Sherlock Holmes-i módon rájöhetett az igazságra. A mellette ülő haver pont arról hencegett, hogy milyen jól érzi magát új partnerével, egy tizenkilenc éves lánnyal. Nem mondott mást, és Kurt agya máris beindult. Sziri volt az.
Kurt összezsugorodott szemét állhatatosan szegezte a papírlapra. Fagyos keze krikszkrakszban és remegve írt. Újra nekilátott. Néha felpillantott a városra, mintha a távolból szeretne ihletet meríteni. Éjjel két óra volt. Lakása erkélyén ült a mínusz tíz fokos hidegben. Meztelenül. A kisasztal mellett csomóban hevertek az összegyűrt skiccek. Csak az alkoholnak köszönhette, hogy még nem fagyott meg. Már négy órája ült kint az éjszakában, és vehemensen írt. Írt és emlékezett, emlékezett és írt. Hirtelen megállt, és visszaolvasta a történetet. Ezt már nem gyűrte össze. Zuhanás közben már nem gondolt semmire.
