Aki szereti a könyveket, azt izgatottá teszi a várakozás, ha egy számára kedves író új kötetét veheti a kezébe. A kérdés mindig az, hogy vajon hová jutunk a könyvben leírt világ által, és ez a fantáziautazás milyen nyomokat hagy majd bennünk? „Éppen beleélem magam, amikor váratlanul megzavar az antiemlékezet árja, szóval alighogy föléled bennem a kíváncsiság a bölcs pap tanítása iránt, beavatkozik a fönt említett sodrás, és eliramlik a misztériumba avatás lehetősége, a némaság némaságából pedig, ami ilyenkor következik, semmire sem emlékszem, hanem majd a folytatásra…” – írja Vasagyi Mária legújabb regényében, a Cézárban.
Vágyódunk: a való életben és a regényekben is! A szilaj lehetetlent szeretnénk megalkotni, majd megszelídíteni, megszerezni. A végtelen vad örvénylését kívánjuk megzabolázni, miközben az örökkévalóságra pályázunk itt, a földi létünk valóságában. Izgalomtól reszketőn a sejtelmek világát akarjuk birtokba venni, hogy leküzdhessük kicsinységünket, a bennünket fojtogató korlátainkat, melyeket egyrészt saját magunk állítunk föl önmagunknak (a neveltetésünk, nemünk, társadalmi helyzetünk, gondolkodásunk, akaraterőnk, szépségünk/rútságunk stb. következményeként) másrészt viszont külső tényezők, körülmények folytán vagyunk kénytelenek elviselni azokat, mint amilyenek a történelmi korok béklyói, ideológiák, törvények, háborúk, járványok stb.
Írhatnám azt, hogy egy vágyódásregényről szeretnék írni, de ilyen kategória, regénytípus nem létezik „egyelőre” az irodalomtörténetben. Ebből kifolyólag a bevezetőmmel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy Vasagyi Mária legújabb könyvének, a Cézárnak szöveg és tartalombéli lüktetésé, forgataga, burjánzása részegítően zseniális, de hihetetlenül komplex is, hiszen regényének főszereplője Cezárusz Franciszkusz Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci kolostor fiatal orgonistája nem csak történelmi korokon át utazik ide-oda vágyakozva, hanem az evilági és túlvilági között is (OTT és ITT). A regény szerzője, műve első fejezetében a következőképpen érzékelteti ezt a könnyednek tűnő, de hihetetlen írói odafigyelést, precizitást követelő szüntelen át-átsiklást: „Vissza a testbe! Vissza az Időbe! Újraélni a földi lét semmihez sem mérhető gyönyörűségét. És láss csodát! Egymás történetén csakúgy, mint a sajátjukén fölajzva még a legegyügyűbbek is a létbeli tapasztalatok újratestülésére óhajtoznak a fölturbózott kíváncsiság és vágyak mezején. És óhajuk teljesül! A közlési inger pedig, mellyel a szakadatlan szófűzés viselős, itt sokkal erősebb, mint az íróknál szokott lenni, jóllehet az írók – a téridőben – a jelen vizein ringatózva, a MOST és a VOLT dolgain csámcsogva bontanak vitorlát a jövendőnek.” A szerző szeszélyesen kígyóztatja, kerengteti, hadoválja a cselekményt, és az olvasónak keményen le kell cövekelnie, meg kell állnia a helyét a rázúduló sztori, emlék és szövegáradatban.
A regény története az időtlenből, a „tértelenből” tőr elő elemi erővel. Egyszerre, egyidejűleg sodródik egységbe és fut százfelé a cselekmény. Az olvasó megfékezhetetlenül örvénylik benne, miközben riadozik és örömtelve el is képed az információözön sokrétűségén. A Cézár c. regény egy komoly, de humoros, néhol cinikus, ám mindenféleképpen elgondolkodtató kultúrtörténeti munka, regénybe ágyazva, kemény társadalomkritikával kísérve, legyen az a múlt vagy a jelenkor bírálata. Tiszta élvezet megmártózni benne, annak, aki jártas az irodalom, a zene, a képzőművészet, a történelem világában. Vasagyi Mária története a látszólagos kuszaság mögé rejtőzve folyamatos történelmi, kultúrtörténeti párhuzamokra mutat rá, mintha minden állandóan csak ismétlődne. Ám a regény szerzője a finom társadalmi/történelmi eltéréseket is megírja miközben szócsavarásai, némálása, memézise (az emléktöredékek kiegészítése) laza handabandázásnak tűnhet, de csak azoknak, akiknek sekélyesek az ismeretei.
Történetvezetésében, múltbéli visszatekintésében a szerző főleg a középkor végi, újkor eleji Közép-Európára összpontosít, de a Föld nevű bolygó más tájai, személyei, kigondolt és valódi idősíkjai is előbukkannak olykor. A regény főszereplője – Küncsös Cezárusz – miközben „szerteemlékezve” gyötrődik, vágyakozik, kegyelemre vagy pusztulásra éhezik, kibontakoztatja előttünk az emberiség múltjának és jelenének valódi arcát. Rádöbbenhetünk arra, hogy ONNAN, a túlvilágról nézve, vagy INNEN, a jelenből szemlélve milyenek is vagyunk valójában: „…de mit rinyálok itt össze neked, honunk bukásának sarkalatos oka nem ez volt, ez a pápai önmarcangolás, sem az oktalan pocskondiázás, sem a hálátlanság, mondanám, inkább az önáltatás és pöffeszkedés a királyok és főurak portáján, kiknek pimaszul buzgó dúskodása meg pártosságos civódása és a tökfej pórnép nyomorból sarjadzó látszólagos sztupiditásának pórháborúba váltódása – ez utóbbi a képet fölismerhetetlenné festé át – a vész teljes borzalmát fölmérni nem engedé…”
A regényt olvasva felötlött bennem az emberi kötelezettségtudatunk, valamint a hatalmat bitorló vagy gyakorló egykori/jelenlegi vezetőink politikai felelősségérzete. Ezen elgondolkozva egy igencsak borúlátó jövőkép rajzolódhat ki a többi olvasóban is, bár eközben cinikus, mosolyféle fintor is megjelenhet mindenki arcán, az olyan remek szópárosítások láttán, mint:összecinkosodva,lábszagú rája, merdabűzös ingyencsatárok, Lágymosolyú Seggszáj.
Nem egy könnyed olvasmányról van itt szó, hiszen részben a mindent átfogó Nihilben, részben a távoli- valamint közelmúltban játszódik, ennek ellenére mindenképpen megéri e mű történetvezetési, egyben nyelvi zsenialitásának fékeveszett hullámai közé merülni, és élvezni az emberi szellemet, lelket, ismereteket pezsdítő hatását! Hajrá, kedves olvasó!
